Kosztolányi Péter:
Negációk Gacsályi József Meditáció és beszélgetés című kötete olvastán
Nem több, mint három hónappal azelőtt, hogy a Tisztelt Olvasó e sorokat olvashatja, Gacsályi József megírta kiadandó könyvének előszavát. Nem kevesebb, mint száz évvel ezelőtt, 1902. november 2-án született meg az elmúlt század egyik legjelentősebb költője, kinek ajka bátrabb igazságokat volt hivatva kimondani. Nem másért tartom szükségesnek leírni ezt, mint azon alkalomból, hogy fent említett kortársunk megjelentette Meditáció és beszélgetés című könyvét, melyben a költői levéltől az esszéig terjedő műfajban többféle írás megtalálható, elhunyt és – hála Istennek – még élő írók, költők, művészek gondolatait, szavait egybefogva. Nem maradhatott ki ezek közül természetesen a már említett Illyés Gyula sem, kinek leánya arról beszélt, miként őrizhető meg napjainkban édesapja szellemi hagyatéka, egyáltalán maga a költő könyvtára.
Nem volnék igazságos, persze, ha elfeledném megemlíteni mindazokat, akikről ez a könyv szól – ha ugyan személyekről szól igazában. Baka István, Mészöly Miklós, Csengey Dénes, Lázár Ervin, Töttős Gábor és Móser Zoltán nevét tehát lehetetlen kihagynom soraimból, annál is inkább, hogy sem azok, sem a könyv szerzője nem szeretné megnevezetlenül hagyni őket. Helytelen talán elsiklanom amellett, hogy Lázár miként fejezi ki a naturális valóságot meséiben; miként feszül mindannyiunk elé példaképpen Csengey; miként láttatja velünk a realitást Móser; miként szenteli hexameterekbe Kis Pál István a szőlő borrá nemesülését; miként vázolja H. Németh István Szekszárdot; miként pillant saját maszkjai mögé Baka; miként üt nagy fejű szögeket élete diófájába Mészöly; miként derül mosolyra Töttős; és általában milyen leülni egypadra, hol mindenki önmagáról és erényiről ismerszik meg. Minderről nem mulaszt el szót és gondolatot ejteni a Meditáció és beszélgetés soraiban Gacsályi József.
Mégis engedtessék meg nekem, hogy e nevezetes napon Illyés Gyulára fordítsam a magam, s az Olvasó tekintetét! Illyés azt vallotta, kötelessége arról beszélni, ami népét megragadja és lehúzza a sárba, ha nem szólnak erről azok, akiknek tisztük és kötelességük volna – a gyávák ellenében feltétel nélkül való a bátrabb igazságok kimondása. Illyés a népéről beszélt, és a mindennapjaikról beszélt, és az anyanyelvről beszélt, és a költészetről beszélt. És erről szól most Gacsályi József is. Nemcsak a maga vonatkozásában: sőt, elsősorban nem abban. Amiképpen Baka Pehotnijjá lett, úgy vált ő a mellettünk elvánszorgó-elvágtató századvég krónikásává. Szemtanú lett, aki beszél. Úgy lett valaki mássá, hogy meg sem próbált, mert lehetetlen is lett volna kibújnia saját bőréből. Illyés Máriával vizsgálja apja hagyatékát. Apja elsősorban a tartalmat becsülte, s csak azután tekintett a szép köntösre. Hagyatéka akkor őrzi meg tartalmát, ha egyben, egészben marad; aki kutatná, vizsgálná, akként láthassa, akként ismerhesse fel, hogy – mert csorbítatlan – ugyanazon fénnyel csillogó még Illyés munkássága és gyűjteménye, amellyel már akkor is tündökölt, mikor remekműveinek kiadására adott esetben éveket kellett várnia.
„Nem írásmű az, amelynek a fölszíne, mondhatnám, a bőre alól nem villog ki alkotójának homlokráncolása, szemszűkítése; de még karlendítése, lépésrakása is. Vagyis a személyes hitele; a jelleme.” Illyés Gyula ír ekként az Anyanyelvünkben. S valóban: ha a sorok máza mögé tekintünk, Gacsályi József hunyorít, int és pillant gondolkozván felénk. Hiába súgja, hogy ő tanúszerepet játszik, kéretik úgy tekinteni hát rá, mint a víz mélyéről a visszavillanó napfény, ki- meg kicsillog szavai mögül a nem pusztán szemlélődő, de gondolkodó és értékelő ember. Aki, ha karunkat nyújtjuk, hogy végigvezettessünk a szemtanú emlékei között, nem fordul el, hanem megragadja a kezünket. Aki nem üdvösséget keres, hanem megemlékezik az üdvözültekről az üdvösség évében.
Kosztolányi Péter
Szekszárdi Vasárnap, 2002. december 8.
Gacsályi József költő honlapja 