Szakolczay Lajos: „Hazakerül a lélek”

Gacsályi József: Mindenem, Fekete Sas Kiadó, 2014.

A Szekszárdon élő hetvenéves Gacsályi Józsefnek eddig négy, nem akármilyen önálló verseskötete jelent meg: A völgyeken át (1982), Kövek, virágok (1995), Angyalok alvó szárnya (2006), Ballada Ninivében (2011). A friss kötet, amely az összegyűjtött verseket tartalmazza, mindezek summája. A tanárként, könyvtárosként dolgozó, közben nagy műgonddal csupán a „válogatott verseit” megíró költőről – aki Kis Pál Istvánnal együtt több portréfilmet is jegyez (Szakály Ferenc, Illyés Gyula, Mészöly Miklós, Lázár Ervin, Baka István, Tamás Menyhért, Csengey Dénes stb.) – a hely, Szekszárd és környéke kultúrára fogékony érdeklődőin kívül hallott-e egyáltalán valaki is?

A fővárostól való elszigeteltség tenné, vagy a magyar líra (pontosabban, a magyar irodalom) jobbára Budapest-centrikussága, hogy ilyen kitűnő költők rejtve maradnak? Ehhez az ismeretlenséghez természetesen hozzájárult a költő csendes személyisége is: szerénysége, a különféle szereplésektől való visszahúzódása, az írással szembeni alázata. A ritkán megszólaló költő csak a teremtést („csak a teremtés érvényes csak a / teremtés” – Krakkói szép Máriácska): a verset, a Babits Mihállyal megszentelt égből ereszkedőt, Isten adományát tartja fontosnak. Azt a helyi színnel, a couleur locale-lal gazdagodó, ám minden ízében az egyetemes felé táguló lírát, amely az égi és a földi oltár között kozmikus igénnyel az ember panaszszavát, a kiürült égitestek magányát, a bűntől való eloldódás – megszabadulás – tisztító keservét, a hatalom gerincroppantó szorítását, a mise ünnepi sugárzását, a görögök és rómaiak, s mindenekelőtt a Történelem és a Biblia mint metafora, mint cselekvésmozzanat emelkedését és süllyedését, az Evangélium tanítását, a hóhér és a hóhéri idő álarcát, a hajdani nagyhatalmúak elenyészését énekli. Fölszabadultan, forma-mívesen, némelykor groteszkre hajlóan, ám legtöbbször komolyan, a mindig mindenből tanuló tanító bölcsességével. „Megvívtuk Tróját Hektor s Priamosz ma csak árnyak / s mégis kérdelek én most kik a győztesek itt / nézd most is kel a fény – Ilion fala homlokig üszkös / s gőggel lépked a nap fönn a gazos romokon” (Levél Ithaka királyához).

Minden sorából az ódon maiság süt ki. Elsüllyedt birodalmak korunkba repülőszárnyként való becsapódása olyan üdítő terrénumot rajzol a sokfelé kalandozó elme szigetére – nemcsak a lég, a politika is fölborzolódik általuk –, amelyen bűnbánatunk ózonja és Európa (a kitűnő In nomine Patrisban a történelem „krisztustüskéjébe” csomagolt „versenysivatag”) magára találása egyként hangot kap. A biblikus szózat akármilyen magasból száll is alá, akármilyen „földrajzi” irányultság késével szabdalja is darabokra, s építi újra és újra – léttörvénnyé emelve a szakralitást – a „megpihenő”, ám a természettől áttüzesedő embert, s nem kevésbé a lélek modernitással megfertőzött szakaszait, a megcsendesedésben ott van a türelmes izzás, vagyis a lírai én magába fordulásának (a nem létező tenger itt is imazsámoly) példázata. Angyalok alvó szárnya? Angyalok katalizátor szerepe!

„Elnémult az angyalok / szárnysuhogása, / pihennek / égi fa ágán, / a trónus körül. // Szikra Isten homlokán: / csillag a sötétben – / megáll / és sárgán / szétterül. // Szívük megbillent / kosarából / a Föld elgurul, / míg az angyalok / alszanak, // fehér vattában / pörög a kékség, / hangtalanul, / egyre messzebb / már a Nap. // Hollóvájta, üres / szemgödrök / a távolban / a forró, lávadúlt / kráterek, // de Ő még látja / a trónon ülvén / a fejjel / barázdákba szúrt / vérző testeket, // és felnyitván a Könyvet / mutat / üvegtengert, / bárányt, / és zendít igét, // hogy szavát / végsőképpen / beteljesítse, / a látványt / megteremti még, // majd hazakerül / a lélek, / rokona kályhának, / dérnek, / fagynak, // s mire a lusta / angyalok / visszatérnek, / űrben hulló / hamu van csak. // Már semmi gyémánt, / semmi, csupán üszke / annak, / ami régen / volt az álom. // Csak Isten roppant / formája / látszik / az égen, / a kiürült tisztaságon.”

A metaforákba bújtatott, pontosabban a képiség által élő melankóliának dinamikája van, hiszen a „lassú” robbanás – „Kiborult az éjszaka tintája / és elöntötte az eget / átbólint a falon a temető fája / kifolyt szemmel botorkálnak a fellegek” (Újvárosi elégia) – vallomást előkészítő gesztus. A formából és az ügyesen megválasztott kilátóból („a tintaéj partján leljek hajnalt”) egyenesen következik, hogy a versben nem a természet tüneményeiről van szó, hanem az „önkereső” halálvárás boldog-keserűségéről. A voltból a nem-voltba átfordulás – mondjuk így: a megannyi találkozással mint credóval való töltekezés – véghetetlen gazdagságáról.

A látomás szerint, a vers alaphangja legalábbis ezt tudatosítja, fenékig kell kiinni ama poharat (ideemelhető-e a József Attila-i „hétszer szüljön meg az anyád”, igaz, haloványabb csillagképe?), ha el akarunk jutni a megnevezetlen bizonyosságig. Így nem lehet véletlen a költemény zárása sem. Hogyan is lehetne, hiszen minden, a „szellemkört” magyarázó-tágító gesztus ezt készíti elő: „a voltak meg a holtak nyomomba szegődtek / ezen a sötét rozsdás éjjelen / s nem hagyhatom el már soha őket / mert nem én leszek én ha nincsenek velem”.

Az életműben bolyongva könnyen kitetszik – a jól megválasztott cikluscímek (A tanítvány izgalmával, Üzenet a műhelybe, Benedictus, Angyalok alvó szárnya, Virradat, Mindenem, Vándorének) tematikasűrítményként ezt csak erősítik –, hogy a fönti kitárulkozásban egy olyasféle, erkölcsi tartást erősítő szeretetláncról van szó, amelyben az érték révén a költő azonosulni tud a megnevezettekkel. Csöppet sem azért, hogy a duhaj kedv (népköltészeti hozadék) alábbhagyjon – Csípő ringjon, cafka szálljon, / kancsó égjen tűzvörösben! / Lovam hajló fűzfa rabja – / csak a szívem hová kössem?” (Szilveszteri tánc). Eme kinyilvánítás komolyságáért – más-más lírai én, másmás lírahang – természetesen nem kell sutba dobnia a groteszk megannyi válfaját, és – a legfontosabbat – a kiválóbbnál kiválóbb balladák (elsőbben is a Ballada Ninivében, majd a Bűnbánó ballada, Ballada a söntésnél, Ballada hajdani nagyhatalmúakról, Ballada a hegyes köpésekről, Ballada a sorvadó időről) műfajbéli motorját, a harsány szabadszájúságot sem. Ám ennek a ledér, a helyzetkomikumból következő nagyotmondó panaszlásnak, mert több rétegű, több valós képzeletbeli élményt sodor egybe, némi – az ég ponyvájába késsel hasító – éle is fölfedhető. Amint a Ballada Ninivében kacifántos filozófiája mutatja.

A bibliai toposzt tündökletessé formáló szekszárdi Babits Jónása – a hely szelleme újra csak érezteti ösztönző hatását – éppúgy hangulati háttér, mint – ez viszont már valós – a Sátán Mennyel szembeni aknamunkája. Gacsályi fergeteges jókedvében, a magyar lírahagyomány legjobb, legfullánkosabb tőrdöfését folytatván, úgy száll le a pokol legmélyére, hogy közben – mert született költő – az Isten lábát fogja.

„Forró éjszakában füstölve, kábán / ülnek aranytól nehéz nepperek. / Félholtak lebegnek áttetsző párán – / itt régóta senki sem oszt kegyet. / Kövér strici könyököl réveteg, / a sarkon a céda, húsa kimérve. / Mondják némelyek, füles érkezett: / valami Jónás tért be Ninivébe. // Kopottan ődöngök balekok bálján, / mutatom aszott, szőrös képemet, / és lesz, aki tőlem kicsalja, látván, / kezemben reszket némi rézveret. / Ha a bakó rólam vesz méretet, / lesz-e akkor bárkinek súlya, érve, / hogy elérhesse felmentésemet? / Valami Jónás tért be Ninivébe. // Rotyog a kondér, kavarja a sátán, / röhög s pukkant a parázsra szelet. / Ha nem vagyok ott faggyús vacsoráján, / kancsuka csattan, homlokom reped. / De tudom-e, ha mégis elmegyek, / miről is szólhat egyesek beszéde? / Hallok esetleg kósza híreket: / valami Jónás tért be Ninivébe. // Ajánlás // Herceg! Te talán meg is értheted, / hisz rángat az ősbűn ezernyi éve: / ami mélybe húz, gyorsan félretedd! / Valami Jónás tért be Ninivébe.”

Ezt a furcsa remekművet azért idéztem, hogy – visszatérvén az értéktudatosító szeretetlánc és egy komolyabb hang fontosságához – minél plasztikusabb legyen a duhaj költői kedv uralta beszéd és az antik formák, a bibliai jelképrendszer, a haiku, a szonett, a népköltészet stb. bűvöletében formálódó líra közötti különbség. Evangéliumi tanítás és a legprofánabb hang úgy borul itt egymásra, hogy nem csupán a költői virtuozitás: kellem és hangulat, kifejezésforma és sajátos dallamvilág észlelhető – a költő zenei vonzalmáról külön tanulmányt lehetne írni –, hanem a világ és nem utolsósorban a tegnap és a ma zavarossága is.

Megejtő, visszafogottságukban, szemérmességükben is sokat mondó szerelmes versek (Urnák erejével, Szűk szemekkel, A város, Concerto per violino, Virágébredés) és az édesanyát búcsúztató sorok – „Anyám Anyácskám / ha visszalopod a parazsat / a vizet kővé változtatom” (Felhővé emelkedett anyám) a legszemélyesebb érzelmi tárnákat nyitják meg, a kedves iránti vonzalom hangsúlyozásával, illetve a fájdalom eleganciájával.

Ám megannyi csavaros groteszk („Halálának oka: / egy gondolat / szöget ütött a fejébe” – Boncolási napló) sem tudja a költőt letéríteni arról a komplexitást – ember és világ egységét – megrázó erővel kifejező útról, amely rejtező nyíltsággal a szakralitás földhöz és éghez közeli köreit éppúgy érinti – sőt tobzódik a metaforával telített én-kép és a történelemi helyzetekből kifaragott líra-maszk leleményes formáiban –, mint az ezredéves honi és külföldi valóságdarabok feltörését, levetendő-megtagadandó bélyegek: mint Sztálin, illetve a Lidicét megszülő téboly, vagyis megannyi sziklánál keményebb gyalázat elutasítását. Kell-e a szovjet agressziót (is!) jobban elítélő fenyítés, mint az In nomine Patris befejezése? „Neruda utca Hasek is innét / röhögött a pattantyús szemekbe / és nem hittetek fölmutatott / mutatóujjának szaros pofájú / ferencjóskák / megint bevonultatok / (miután leakasztottátok a szögről / pókhálós falábatokat).”

„A kisöpört / huzatos szentély / a poros keresztút / egy pár kopott saru / a fölvágatlan biblia csendje” (Nocturne) minduntalan visszhangzik, de nem annyira – vagy ha igen, a kontraszt értéket megvilágító igézetében –, hogy ki ne tessék a költő értékek (erkölcs, világlátás, magatartás) iránti alázata, a vonulás méltósága, kegyelme. Mert ez a virtuális, ám szavak által ugyancsak a kohézió legerősebb formáját mutató szeretetlánc attól erős, hogy az „életre ítéltetett” Jézus (Ima karácsonykor) és „az Isten csöpp babáját” köszöntő szerecsen király (Boldizsár éneke) mellett magában foglalja a mártírköltőt („– Pán fuvolása vagyok / tiszta mint a vér” – In memoriam Radnóti), és zenei életünk két hatalmas egyéniségét, Bartók Bélát („Halála óta / bevallatlan a világ” – Cantus firmus) és Kodály Zoltánt is („sebvirág nyit Vejnő ujjain / most vérzik el egy világ” – Az énekes). Babits ebből a szempontból is – helyi „atyai” örökség – kivételezett, amelyet a Későesti kérdések, és kiváltképp a Babits Mihály pasziánszozik bizonyít.

Csokonai Vitéz Európája – a bravúros verselésben van-e a költőnek párja? – ugyancsak visszhangzik ezekben a versekben. De mindvégig, mindentől függetlenül – áttételesen az imákban, könyörgésekben, de még a virgonc bordalokban is – ott egy nehezen megválaszolható érzés: a költő identitása. A kötet záró versében az ezt elfedő szemérmesség – egy kopogó vers, az Azt kérdezed, mi a magyar? dokumentációs egyszerűségében – jócskán feloldódott. Íme!

„Szent Imre herceg vére / Janus Pannonius menekülése / Hunyadi László nyakszirtje / Tomori kardja / Balassi sebe / Zrínyi utolsó hörgése / Bethlen Gábor aranykora / Rákóczi bujdosása / Kölcsey Szatmárcsekén / Berzsenyi Niklán / Csokonai Csurgón / Petőfi Pesten / Madách Sztregován / Ady a Kalota partján / Krúdy a Tabánban / Radnóti a Lipótvárosban
/ József Attila Szegeden / Babits Szekszárdon és folytathatnám / van miért megemelni a zászlót // Ezeket másutt úgysem értik / ahogy Nyelvédesanyámat sem // És ez mind én vagyok.”

Szakolczay Lajos