Diófává kellett válnom

Portré Kis Pál Istvánról

Csepelről jönni meglehetősen nehéz.

Ottmaradni még nehezebb. A magyar ipar fővárosa volt sokáig, mígnem Vörös Csepel a KGST-ben útban lett, szétszórták a lakosságot. Főleg a Lenin kezébe nyomott zsíroskenyér esete adott startjelet ehhez. Jött a panelerdő, s ekkor lett a kisvárosias településből embertelen káosz. Mert Csepel, ahol Kis Pál István 1951. január 12-én megszületett, a Budapesthez csatolása (1950. január 1.) előtt még egy Szekszárd méretű otthonos település volt.

Anyai nagyapja épületszobrász volt, Amerikában tanulta ezt a mesterséget. Anyai nagyanya szlovák származású. Csepelen öntőhomokot talicskázott, amikor a szükség adta, mert élete úgy alakult. Erős asszony volt. Apai nagyanya, a megesett cselédlány egy Kis nevű hartai emberhez ment férjhez. Apja Csepelen munkás volt, majd technikusnak tanult, művezető lett. Édesanya gépmunkásként dolgozott, majd adminisztrátor lett.

István az ipari tanuló évek után elektroműszerész lett. Később az ELTE magyar-népművelő szakán végzett, és ez határozta meg életének további alakulását. A csepeli huszonöt esztendő azonban személyiségének mindenképpen kialakítója volt.

Az átváltozó, időközben Budapest részévé tagosított Csepel helyett lakóhelyül Gödöllőt választotta, mert az a szülőhelyre hasonlított, 1984-ben adódott aztán a szekszárdi pályázat. A tolnai megyeszékhely adta meg végül azt a lehetőséget, hogy a megkezdett ritmusban folytathatta életét. Így lett a Babits Mihály Művelődési Központ igazgatója.

A legfőbb hivatás

A tudás hatalom. Ez volt a korszellem üzenete. Azonban felismerte a posztpubertás korú életkezdő a brossúrák kínálata és a valódi világ közötti különbséget, és tudott etikusan dönteni. Ami őt mozgatta, az az értékközvetítés volt. Népművelő, majd „közművelődési munkás, szakalkalmazott” volt, de nem várta meg, hogy „szabadidő szervezéssé” devalválják választott hivatását. Sokrétű, sokirányú ismeretszerzéssel elsajátítandó szakma birtokában dolgoztak országszerte a népművelők. Kis Pál István egészen addig volt a pályán, ameddig hivatásának tekinthette a feladatot. Amint üzleti alapokra helyezték törvényileg a művelődést, elhagyta a pályát.

Médiák

A rendszerváltásig a Dátum című ellenzéki lapnál szerkesztette a legérzékenyebb rovatot. Ő volt a belpolitikai rovatvezető. A váratlan, de remélt, és addig példa nélkül álló eseménysorozat idején nagy felelősséget jelentett ez a munkakör. A rovathoz érkező írások igen változatos tartalmúak és szándékúak voltak, nagy figyelmet és felelősséget jelentett a közöttük való szelektálás. A Dátum a rendszerváltásig betöltötte történelmi szerepét, és az új idők eljövetelével megszűnt létezni. Az idők változása a megyeszékhelyen is érezhetővé vált, és szükségessé tette a helyi médiumok indítását. Ezt a munkát vállalta magára Kis Pál István, aki így lett a Szekszárdi Vasárnap közszolgálati hetilap elindítója. Ezt addig vállalta, ameddig az önkormányzat a saját hírharsonájává nem tette az újságot. Őt már ekkor új feladat várta, a városi televízió önálló intézményesítésére kapott megbízást. Ennek vezetőjeként is az értékközvetítést tekintette feladatának, de az értékteremtés is előtérbe került, ami már a
művészetek irányába jelentett nyitást.

Irodalmi pályavázlat

Kis Pál István első költői korszakának alig maradt nyoma, hiszen bár korán írt verseket, a zsengék nem mentek át saját szűrőjén. Eldobta az ifjonti írásokat, majd két évtizedig tartó szünet következett.

Irodalmi munkássága láthatóan akkor indult újra, amikor tanári pályára lépett, ennek idestova húsz esztendeje. A költészet számára nemcsak tananyag lett, hanem gyakorlat is. Kezdetben az ókori időmérték, később a lehetőségek széles skálája adta magát. A diákokat is próbára tette ezek elsajátításában. A verszene megismerésével így jutottak el a gyerekek a mélyebb tartalmakig, mert a klasszikus eposzok az epigrammaírás által könnyebben váltak érthetővé a számukra. Ebben az időben a tanári munka kiegészítéseként jelent meg egy reprezentatív kiadvány Kis Pál István gondozásában, a Szekszárdi bor 2000, amely a történelmi borvidék legnevesebb borászainak és legkitűnőbb italainak népszerűsítője lett.

A második, most már kiadott verseket jelentő költői pályaszakasz is epigrammakötettel kezdődött. A borászok, majd a borok ismerete hozta azt a tartalmat, amely egy új anakreóni versvilág megalkotását eredményezte. Persze az epigrammák szorosan kapcsolódnak a szekszárdi pincékhez is. „Bordala élteti Hárynk, balga ki kétkedi, ráint!/ Tán hihetőbb a Homérosz, mint ki e torban a hérosz?/ Vízzel erényes az ének? Szomja zenél a tevének? / Jó magyar ép esze jól vág, néki e bor az igazság!” (Héroszunk Háry) Ez a „leckefüzet” igen népszerű lett daktilusos dallamvilágával, leoninusaival és borokból merített témáival. (Mirtuszlevelek Bakkhosz szekszárdi kertjéből – versek, 2000)

Második munkája, a Négyszemközt az Úrral (2002) című kötete nem csupán elégikus hangvétele miatt különbözött az előző megjelenéstől, de a témák és formák változatossága is új képet adott a lírikusról.

A következő, az In Baccho et Venere (2005) című kötetében „az elmaradt és korábban meg nem írt” szerelmes verseit adta ki. Ez a hitvesi líra szép és ritka megnyilvánulása irodalmunkban. „Ne bánd, ha hallod dúdolni a verset,/ életünk ettől, s ezért lett szép egész,/ lehetnék szegény, kit a vágya kerget,// vagy épp a gazdag, akit az ég lenéz,/ s helyette vagyok, ki a dalra termett,/ e dal a zálog, mit a sors csak tetéz.” (Amikor végső… (11))

A 2010-es esztendeig aztán a próza és a dráma vette á a szerepet Kis Pál István munkásságában. Két, a csepeli múltból visszaköszönő történetsor született ekkor. Összekapcsolt történetek hordozója ez a két kisregény (Lanovkadodzsem 2007, Pofonok és pofonok 2010), hiszen mindkettő laza szövetű, mert elbeszélésekből, rokon történetekből épül föl. Az ihlető környezet az a hajdani műhelymiliő, amely az ifjúkor tapasztalatain nyugszik, s amely a kilencvenes évek során eltűnt. De kár lett volna, ha az alkotó nem állít emléket a múlt jellemző hétköznapjainak, és ezzel együtt saját inaséveinek, a nehézségek dacára is derűs óráknak.

A misztériumtól a drámáig című kötet (2009) újdonsága az a régiség, amely a történelem érzékelhető jelenlétével áthatja a párbeszédes műfajokat. Kis Pál Istvántól eddig sem voltak idegenek a religiózus gondolatok, de a misztériumvilág megújításával rámutat hátrahagyott értékeinkre. Szent Márton példázata vagy a kánai menyegző csodája többször is színpadra került. De a drámák a mai világ érzékeny régióiba is elvisznek bennünket, a történelmi léptékű tragédiákat is kibíró barátság, vagy a nemzetiségi lét konfliktusai is ott vannak a szerző témái között. Ehhez a műnemhez többször is visszatér. 2016-ban jelenteti meg a Bíborkóló című verses misztériumjátékát, amely a hazánkba menekült szerbek által behozott kadarka és vörösbor meghonosodásának hagyományokban élő története.

A csepeli világnak a komoly vázképe is megszületett. Az egykori gyáróriás mai roncsvalósága tárul elénk egy nagyszerű négykezes műben, a kiváló fotóművésszel együtt készített albumban, a Rekviemben. Kis Pál István versei itt messze túltekintenek tárgyukon. A rozsda verte táj súlyos, szívfájdító komorsága vonul végig a hol színes, hol fekete-fehér lapokon, amint a versek és a képek kézen fogva lépnek ki a múlt és a jelen kapuján át a jövőbe, vagyis a semmibe. (Kis Pál István – Tamási Gábor: Rekviem – verses fotóalbum. 2012)

A boros témák tovább is jelen vannak Kis Pál István költészetében. Áldva a pásztor a korttyal címmel borverseinek válogatott kiadása 2014-ben látott napvilágot. Itt nem árt felidézni egy alkotói vallomást az In Baccho et Venere című kötetből: „Költő vagyok, ki dalban élek,/ rám les a csend, tudva, hogy meghalok…/ de értelmet adhat e rusnya végnek, /(ha) bíborszárnyon a mámorégbe/ szállnak velem a bordalok.” (Ars poetica helyett)

Ugyanebben az esztendőben meghatározó önismereti verseskötet jelent meg Kis Pál Istvántól. Mészöly Miklós életművében a diófa, amibe a tanulmányútra távozó segédlegény ütötte a szöget, Szekszárd határában állt. Ez a sokat próbált emberként hazatért vándor most itt áll a fánál, a „diófaságon” elmélkedik, és annyi viszontagság után felteszi a bölcsek nagy kérdését: „Ki vagyok én?” A kötet ciklusaiban ennek megválaszolásáig próbál eljutni. „Ha ellenség lennél,/ talán szeretnélek,/ irgalmassá tenne/ a vezeklés vágya./ Felebarátomként /viszont attól félek,/ kegyetlen az éhed,/ s irgalmatlan árva.” (SZAMARITÁNUS) Mert végül is el kell jutni arra a pontra, ahol a magunkhoz való hűség adja meg a választ: „Ahol most a helyem állom, /merthogy végül elgurulva,/ télnek múltán tavaszulva, /diófává kellett válnom;// őrzője lettem a keresztútnak,/ s tanúja mind a vasszegeknek!”

Az évek megpróbáltatásait nem lehet kikerülni. A hallás romlása utolérte a költőt. Nehéz a csönd felé indulni. Ezt érezte Beethoven is, amikor megírta a Missa Solemnist. Ennek az életfolyamatnak találjuk meg a lenyomatát a költő azonos című alkotásában. 2019-ben volt a Háry, az örök Háry! című könyv bemutatója, amelynek alcíme: Obsitos történetek első kézből a honfoglalástól napjainkig. Jelzi a barokk cím is, hogy az alkotó feltámasztotta Garay hősét. Nemcsak továbbvitte a cselekményt, hanem az elhallgatott előzményekkel kiteljesítette, ami hajdanán megtörtént. Persze, nem biztos, hogy az obsitos meséi itt befejeződnek, mert ahogy a cím is sugallja, Háry örök: „…akkor lettem volna hamis,/ ha csak léhán csűrve a szót, / szolgálom a borravalót. / Csak mert igen bő a lista, / Háry nem lett nihillista, / amíg inni itt a Kadar, / s szót érteni lesz egy magyar, / addig lesz élet az élet, / s örök az, mit így mesélek.”