Laudáció Kis Pál István Mészöly-plakettjének átadásakor

Tisztelt Ünneplő Közönség!

Kis Pál István nem Szekszárdon született. Csepelrőljött ide. Arról a Csepelről, amit a nyolcvanas évekre sikerült teljesen tönkre tennie egy alig prosperáló, végnapjait élő, bukásba botló társadalmi formációnak. Ahogy ő írja élete indulását: „Budapesten, pontosabban annak peremén, Csepelen születtem 1951. január 12-én. Az elektroműszerészettől a bölcsészdiplomáig (ELTE magyar-népművelés), a gyári munkástól a középiskolai tanárig – gyakran nem is egészen kényszerű – vargabetűk jellemzik pályámat.” Tehát a jó sorsa Kis Pál Istvánt Szekszárdra hozta. Szekszárdi harangok című szonettjében így fogalmazta meg azt, ami benne lejátszódott magánhonfoglalása idején:

„Azt hittem már végképp árvaságra vagyok,
elhagytak az egek, s elhagytak a végső
fohásszal hitüket felhőkbe vetélő
feketékbe hulló, fehérlő angyalok…”.

Azért mondom, hogy jó sorsa, mert gyökeresen más élet, más ritmus, más mentalitás fogadta, de ez a változás mégsem kötelezte arra, hogy régi énjét feladja. Így történt, hogy a pesti ember (aki mégsem volt igazán fővárosi, hanem csepeli) más szemmel kezdte el figyelni azt a kisvárost, amelyet mi megszoktunk, amelynek részletei mellett mi úgy mentünk el, hogy oda sem vetettük már a tekintetünket a fontosabb látványokra. Kis Pál István azonban felfigyelt értékeinkre, és ahogy egyre inkább szekszárdivá vált, nemcsak figyelmünkbe ajánlotta ezeket, hanem tevékenyen hozta elénk az élő, (akkor még élő) lehető példaképek egész sorsát. A más tájakat is bejárt ember szemével vette észre ennek a városnak kulturális gazdagságát, azt, hogy világra szóló borai mellett vannak világra szóló irodalmi egyéniségei, akik érdemesek arra, hogy belehelyezzük őket jelenünk és múltunk tudatába. És – épülésünkre – megfogalmazódott az a gondolat, hogy a legnagyobbakról portrét kellene készíteni, megőrizve élő arcukat azok számára, akik Szekszárdot, Tolna megyét a magukénak érzik és
vallják.

Így került Kis Pál István Mészöly Miklós közelébe. Felfigyelt arra, hogy a magyar irodalomban nemcsak egy hétköznapi szerzőről van szó, hanem egy olyan mesterről, aki az egyetemes emberi sors zseniális felmutatója, aki a prózairodalom megújítója, lehet mondani, hogy korszakot nyitó egyénisége. És ez a Mészöly Miklós itt jár közöttünk, a kortársunk, kezet foghatunk vele, megoszthatjuk vele gondolatainkat. Ezt átélve és érzékelve fogalmazódott meg a gondolat, hogy illene örökül hagyni ezt az élményt, és kötelességtudattal belevágni a filmes helytörténeti teendőkbe.
Kis Pál István tehát létrehozott egy stábot, majd találkozott a Kisorosziban alkotó Mészöly Miklóssal. Elkészítette azt a portréfilmet, amely nem csupán irodalomtörténeti újdonságokat tartalmaz, hanem amester gyönyörű vallomása is a szülőföldről. Mészöly pontosan fogalmaz, mint mindig, az íróvá lett ember és a gyermek Molnár Miklós viszonyulását illetően:

„A legérzékenyebb anyag a fejlődő kamasz- vagy gyereklélek: minden lenyomatot hagy benne. Velem is így történt. Tehát azok a táji jellegzetességek, adottságok, amik Szekszárdhoz közismerten fűződnek, szinte annak arányában növekedtek meg bennem, ahogy az időben előrehaladtam, s egyre erősebben jártak vissza. Elmondhatom, hogy mire megvénültem, szinte a gyerekkor közelségébe került az árterek vidéke, Szekszárdnak ezez aa nagyon speciális, a magyar Dél-Provance-ra emlékeztető dombi világa, s a szőlőkultúrával együtt járó emberi-társadalmi társas együttlét. Az
egésznek a miliője meditatív hangoltságra készteti az embert…”

Tehát ezt a miliőt kellett továbbadni egy filmbéli meditációval, ami Kis Pál Istvánnak sikerült. Azoknak az alkotóknak a sora amúgy is tekintélyt parancsoló, akikről portréfilm készült ebben a sorozatban, (Szakály Ferenc, Baka István, Lázár Ervin, Csengey Dénes, csak néhányukat sorolom fel) de közülük is kiemelkedik Mészöly Miklós.

Kis Pál István azon kívül, hogy megismerte Mészöly Miklóst, megismertetésében is nagy lépést tett. Megfogta azaz írói és emberi lét utolsó előtti érvényes pillanatait, amelyek még a bölcsnél is a legbölcsebbek. De nem csupán filmjében látszik a Mészöly iránti hatalmas tisztelet. A tanár Kis Pál István a tehetséggondozás kapcsán diákjaival szinte állandóan napirenden tartja a Mészöly-életművet. A költő Kis Pál István köteteiben is ott van a mester szelleme. 2013-ban jelent meg a Szögek a diófában című kötete, amely egyértelműen tesz hitet a halhatatlan életmű mellett.