Gacsályi József költő honlapja

Olvasófotelben

Kis Pál István Szögek a diófában című kötetéről
(VITOLLA Bt., 2013 Szekszárd, 150 р.)

Ha valaki kezébe veszi Kis Pál István új kötetét, már külső megjelenése is vonzóvá teszi azt, és azonnal megértjük a nyomtatott kiadványok mellett érvelőket. Aki belelapoz, azt érzékeli, hogy a maga teljességében gyönyörű a könyv. Szerkesztettsége szoros, szigorú, tematikailag pedig a mesterek példájának tisztelete, a teremtés kezdetektől tartó működése, a zsidó-keresztény kultúrkör örök színvilága hatja át, amelyhez minden időben csatlakozott a görög és római mitológia, s nálunk a magyar költészeti hagyomány, minden másnál gazdagabb formavilágával s nyelvi leleményeivel.

A költő már a címmel megmutatja a befogadó számára az uralkodó gondolatvilágot. A diófa szögei – tudjuk – Mészöly Miklós írásaiban kerültek abba a bizonyos diófába, amely az emlékezet száraz, de időtálló, természetből ránk maradt szobra. A szögek pedig egy-egy emberélet indulásának, vissza-visszatérésének, körbejárásának a jelei. Mészöly nevének vállalása a szigorúságot, a tömör jegyzést, a sallangok mellőzését, a lényeg megragadásának igyekezetét jelenti. Az a pont, amely egyben a költő fába ütött szöge, ahonnét elindul azzal a vággyal, hogy megteremtse saját igéjével önmagát és a neki tetsző világot, sarokpont. Más vidékeken járva az útra kelő maga is rendre mássá válik, ahogy idővel e sarokpont környéke is átalakul, mert ha az elvonulások idején a teremtésbe ismeretlen kezek is belenyúlnak – márpedig belenyúlnak -, akkor csak az marad meg minden, korábban oly ismerősnek tűnő jelenségből, ami már nem egészen a miénk, és ebben az esetben egészítheti ki az író a korábbi és azóta szerzett tapasztalataival és felismeréseivel a vázakat, hogy mégis az övé maradhasson a létezéséhez szükséges világ. Ahogy Mészölynél is nem Pannónia lett a szomorú belső Éden, hanem kellett alkotnia egy én Pannoniámat, Kis Pál István könyve is arra ad választ, hogy milyen alakulások sora tette a csepeli legényt az Isten árnyékába szegődő, de az Örökkévaló fényének keresésére induló emberré. Mert a szög nem csak a mesterré válás starthelyének és beteljesülésének szimbóluma, hanem egyben a kínzatásé, mások bűneinek hordozásáé, a megbocsátásé és a hité a föltámadásban. Pascal szerint a hittel nem veszítünk el semmit, de mindent megnyerhetünk. Ezen a téren Kis Pál István másik példaképének mindenképpen Babitsot látom, aki a poétát a próféta szinonimájává emelte. Nem hajózhat senki Tarsis felé, akit Ninivébe rendelt az Úr.

A Szögek a diófában szerzője sokfelé járt, sokféle munkát végzett, amíg Jáfóba érkezett és fölszállt arra a hajóra – vagy talán a 6,25-ös személyvonatra -, amely elvitte az ő városába, abba a másik Ninivébe, ahonnét egykor Babits kihajózott, hogy sose térjen végérvényesen haza. Egészen biztos vagyok, hogy ebben az új kötetben a religiózus színek és hangok a Szekszárdon született költőóriásnak is köszönhetők. A Szögek a diófában bölcsőhelyét jártam körül az imént. Az előzmény pedig a következő: Az első, a Mirtuszlevelek Bakkhosz szekszárdi kertjéből című kötet a szőlő, a bor, a szekszárdi tanyavilág hagyományos kultúráját hordozza. Ez a 2000-ben megjelent könyv jelzi azt, amit magáról írt a költő: „Bár csepeliségemet ma is büszkén vállalom,úgy vélem, ízig-vérig szekszárdi lettem, mi több, lokálpatrióta.”

Az anakreóni hangok után az alanyi költő szava hallatszik a két esztendő múlva megjelent Négyszemközt az Úrral verseiből. Az első megjelenés folytatásának is gondolhatnánk a 2005-ben megjelent in Baccho et Venerét, hisz Bacchus és Vénusz kapcsán a szőlő, a szerelem és a bukolika hangjait sejtjük, ami némileg igaz is, de a vidámságon túl érezni lehet, hogy az új otthon befogadta az alkotót, és ő hazatalált. A három lírai könyv mellett két szépprózai, egy drámai kötet, valamint a Tamási Gáborral közösen alkotott Rekviem, verses fotóalbum és egy vidám kantátafüzet szintén Kis Pál István irodalmi munkásságának gazdagságát és sokszínűségét jelzi.

A Szögek a diófában – a Mészöly Miklós emlékének szentelt bevezető költeményt követően – hét ciklusból áll. Annyira szoros és egymásra épülő tematikájú és formaszerkezetű ez a mesebeli számú hét egység, hogy – láthatjuk – minden a helyén van, nemm cserélhető föl semmi semmivel, nem egészíthető ki és nem csonkít ható az arányok megbillenése nélkül. A szerkesztés íve is felrajzolható. A költő magán-genezise az indító tömb, amely Jean Effelt juttatja az olvasó eszébe, hisz azzal a derűvel és kínlódással istenkedik, hogy a semmiből valamit elővarázsoljon, mint a francia a rajzeszközökkel egyéni olvasatú Bibliájában. Legizgalmasabb Isten tükörkép-alkotása, aki ráhagyja az emberre a visszatükrözés munkáját:

„Kiszórtam a mennyből földi tükrözésem!
Mostanában már a léte is felkavar.
Mert ha embert látok,
magamra gondolok,
s nem tudom éppen,
éppen melyik vagyok?
Istenként talán még
tudnom kéne mindent,
emberként már elég,
tükrömnek az Istent.”
(világválságot)

Az újrarendezett teremtéstörténetet ismét egy látszólag múltba méretezett, ásatag világ követi a második ciklusban, ám a kövekből feltárulkozó leletek adják a szerepet, hogy lenyomatokból költeményekké váljanak.

„Sziklaporladásból
homokkővé lettem,
patakvizek medrén
tovagörgő kavics,
kagyló testét zárta
kőszívbe türelmem,
köré gömbölyödve
őrzöm létét ma is.”
(Hetedik lelet)

A Poliszok romjain című ciklus elején egy Tamási Gábor-fotó jelzi, hogy a városok omlása örök és folyamatos, és az emberi kéz alkotása romjaiban is megidézhető. Az elkövetkezendő alakulatok is a múlt részeivé válnak előbb-utóbb, és nem sejtjük igazán a jövő ítéletét.

„Azt mondják, nem számít, itt van Európa!
Végre tán befogad, kit puszta karddal védtünk,
s mi nem gondolunk már nyolcszáznegyvennyolcra,
elhallgatva Trianont és Poznant, tán még beleférünk!
Európa nekem Szókratész és Bruno,
kitett méregpohár, s eretnek a tűzben.
Csoda, ha fontosabb Kölcsey, Kazinczy
és az, hogy a szavam, milyen módra fűzzem?
Mert Hazám az még van, de lesz-e Európám?
A legkisebb királyfi nincs még túl a próbán!”
(Vallomásféle egyfülszöveg mellé)

A Szakolczay Lajosnak írt költemény részlete erős, mégis jogos kételkedéssel teli sorai ars-poeticát jelentenek. Nem a gén jelenti magyar-létedet, hanem az, hogy a szomszéd szava érthető, és ugyanaz a morféma egyetlen értelmet tartalmaz az ő számára és a számomra is.

Biblikus vágya az emberiségnek a megértés eljövetele. „Ne zavard össze beszédünket, Isten!” – áll a költő Bencédy József nyelvésznek írt, babiloni kőtábla töredékét mutató versében. Az alkotó tudja, hogy a szavak közt csak a pontos fogalmak, a költészetben a szigorú formálás teremti meg az esztétikai és etikai rendet.

Így jutunk el a központi, negyedik ciklusig, amelynek címe: Jónások nyomában. Ez hasonlóan homogén megfogalmazású, mint a Kőbedermedt vegetációk. A főként bibliai aprócímek mögött a jelenkor lényei vergődnek. Az apostolok például „a gyorséttermek teraszán sültburgonyát esznek…” S ugyanúgy, ahogy Jézus tanítványainak sem állt össze a megváltóról valódi kép, az újkori igehirdetők sem tudják, hogy a lényeg miben rejlik. A szalmakrumpli a megváltás utáni megváltatlanság jelképe is lehet. Mai színekkel festi a költő az ószövetségi történetek állóképeit is. A Genezis hatodik napja a nyugdíjkérelmét benyújtó teremtőről szól, Mária pedig a bevásárló fiatalasszony alakjában ölt testet. De Simeon vagy a kufárok is köztünk lézengő, létező lények. Tulajdonképpen a feltámadás, a földre szállás is a második ilyen mozzanat ebben a ciklusban, hiszen többnyelvű ügyfélszolgálatok, hamis szerződésreklámok és kínai árusok közé ereszkedik alá az újra megtestesült örök lény, aki pedig emlékeinkben az üdv és az egyetlen remény szállítója.

Nemcsak a feltámadás hoz más embereket a földre. Már Babitsnál is ott a felismerés: „Születnek majd új Jónások…”, de a cet ma már benzin- és kőolajfoltok között teng.

Kevés illúziót hagyott a reménynek az emberiség máig ívelő története. S aki a mai világ roncsai közt kutatva ráakad Jónás koponyájára, ezt mondhatja:

„Mert látom én, hogy nem úgy van, mint régen,
nincs béke az égben se, a földön se,
hát még Ninivében…”
(…új Jónások jönnek…)

Az előzőhöz hasonló szerkezetű A történelem abroszfoltjai című ciklus. Az Ó és Új Szövetség valaminta történelem több ismert alakja áll elénk a mában. Keserú irónia az, ami ezeket az forizmányi költeményeket átitatja. Az üstökét vesztett Sámson gyenge karjaival borítgat kukát – magára, Márton köpenye helyett a kardot mutatja, és Orpeusz is városok redőiben tengeti életét:

„Szaggathatja lyrám
húrjait az ének,
ez nem az alvilág,
büdös aluljáró,
s hiába danászom
Euridikének,
tarhálni jobb volna
fenna buszmegálló!”
(Orpheusz)

A kötet címadó ciklusa a hatodik a sorban, és az egyetlen, amely közvetlenül idézi a biografikus momentumok által a költő életébe megrendítő erővel berobbant történelmi eseményeket, és a családtörténeti epizódokat. Lírai hangon elmondott epikai folyam ez abból az időből, amit – bizonyos koron túl – mindannyian átéltünk. A diófa szögeiúgy rozsdásodnak a kéregbe, hogy a fának is fájnak, Egy rothadó, erőszakos világ bomlástermékeinek és a benne elporladó hősiességnek a pannója ez. A kötet és a ciklus címadó verse után két ’56-os emlékkép jeleníti meg a család és a környezet vergődését, s a szomszédok tragédiáját. A Tankparádé című vers a ’68-as gyalázatról szól, és az Élő fáklyatüzek az ezt kísérő fájdalmas önfeláldozás emlékverse. A szerelem és a gyermekek születése oldja föl a 20. század második felének nyomott hangulatát.

2006 őszi jegyzéssel készült Kis Pál Istvánnak az a verse, amely Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeményének sajnos mai is aktuális parafrázisa. Rettentő, amikor valaki – valakik – büszkén belehazudik az emberek képébe, és élnek olyanok ebben a hazában, akik ezt erénynek gondolják.

A költő e sűrű tömböt záró versében, a búcsúzó taktusok előtt felteszi a kérdések kérdését: „Ki akarhatta, hogy megszülessek(?), / mikor még itt lengett a lőpor-, a hullaszag…”

A csend kapujában című ciklus zárja a kötetet. Itt érinti meg Beethoven és a Missa Solemnis. Magához engedi a költő a Teremtőt, hogy neki mondja el reményét, és neki gyónja meg kétségeit is:

Csak megyek kövek élén és perzselő homokon,
mert hiszem, hogy az úton érdemes még járni,
hogy annyi idegen közt
akad még rokonom,
s lehetek Névtelen, mégse vagyok Bárki.
De miért is kellene tudni, amit még nem!
Nem elég, ha hiszem,
vagy éppen csak érzem,
nem vagyok hiába magam az egyetlen,
s éppen így az egyben
kiismerhetetlen
lény a mindenségben?

A kötet végén visszatér a költő a szőlőhegyre, ahol immár otthon van, és amit alkotóereje teljében is a végső megérkezés helyének tekint. Most akár József Attilával – mindannyiunk mesterével ő is elmondhatná:

„Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot…”

Kis Pál Istvánnak ez a kötete a kiteljesedésé. Minden benne rejlik, ami az ő szemlélődő filozófiájának a része, s amit ebből mások számára láthatóvá tehet. A költői fejlődés olyan szakaszához érkezett, ahol az olvasónak is illik megállni, hogy rátekintsen, és vállalja az együttgondolkodás örömét.