Rézi
Állat nélkül üres a ház és üres a lélek. Gyerekkorom óta tudom ezt. Beleszülettem abba a tudatba, hogy az ember nincs egyedül, és ez a nyilvánvaló dolog egy másik lény jelenléte által válik teljessé.
Volt idő, amikor kecskénk, disznónk, mindenféle baromfink, kutyánk, macskánk is volt, és volt egy pár hullámos papagájunk. Kisgyerek voltam. Együtt adtam naponta a kölest és a vizet a madaraknak édesapámmal. Az egyik rikítóan sárga-zöld volt, a másik kék színben pompázott. Már akkor elgondolkodtam azon, hogy milyen lehet ezeknek a kismadaraknak rabként élni. A kalitka egy hatalmas szobában állt. A mindennapok fénypontja volt a röptetés. Kinyitottuk a kalitkát, és a papagájok nagy örömmel cikáztak fel-alá. Nem nagyon akartak visszaszállni a rácsok mögé. Édesapám ilyenkor elővette a horgászhálóját, és azzal fogta be őket. Amit minden időben tapasztalhattam, az a madarak közlési mániája volt. Sosem állt be a csőrük, csak amikor esténként elsötétedett a szoba. Így, utólag visszatekintve ezekre az időkre azt látom, hogy a papagájokról – és általában a minket körülvevő élővilágról – való gondoskodás készséggé válása sokat segít a gyermeklélek gazdagodásában, a másik élőlény iránti érzékenység és tisztelet kialakulásában.
Amikor panelházba költöztem, akkor pedig nyilvánvaló lett, hogy papagájt tartok. Kis helyen elfér, a pici lakás arányai pedig illettek hozzá. Az én sárga-kék madaram, Rézi aztán betöltötte a szobákat. Mindenhol hallottam azt a vidám csevegést, amelyben nem fért meg egymás mellett két egyforma hang. Sokat hallgattam ezt, és nagy örömöm telt abban is, ha csupán háttérmuzsikaként volt jelen. Egy biztos: soha nem csillapodott a madárcsicsergés, kivéve, ha Rézi beteg volt. Mert bizony ez is előfordult. Az állatorvos nem tudott sokat mondani a gubbasztásra. A máskor vidáman fennhordott kis fejét a szárnya alá tette Rézi, és se nem ivott, se nem evett. Egy állatorvos ismerősöm utolsó ötlete volt a gyengén feloldott Supradyn, amit aztán fecskendővel adagoltam a csőröcskéjébe. Három hét múlva – nagy boldogságomra – ismét megszólalt az én madaram.
A szokásos papagájétrenden kívül volt még egy csemegéje. A sárgarépa levelét imádta. Amikor letéptem a nagy csokrot a növényről, alaposan kimostam és a kalitka rácsai közé dugtam, hogy lombként szolgáljon Rézinek. Ő ilyenkor nagy szárnycsapkodással bebújt a rögtönzött lombkoronába, és élvezte a nedves környezetet. A kalitkában zajló életet sokszor és sokáig szemléltem. Úgy éreztem, ez a pici, tarka lény tudta, hogy amikor őrá figyelek, akkor az különleges élmény a számomra. Egész más hangokat pendített ilyenkor, büszkébben emelgette a fejét. és mintha peckesebben állt volna azon a sokágú, kiszáradt szőlőtőkedarabon, ami a fő tartózkodási helye volt a madárlakban. Beszélgetni igyekeztem vele, és ő ezt méltányolta is. oda-odafordult hozzám, válaszolgatott gyönyörűen. Így aztán egy mindennapi beszélgető párrá alakultunk, ahogy tapasztaltam, mindkettőnk derűjére.
Végezetül el kell mondanom, hogy miként viselkedett Rézi kalitkán kívül. Talán két év is eltelt beköltözése óta, amikor kiengedtem a lakhelyéről. (Addig úgy tisztogattam a környezetét, hogy kiemeltem alóla a kalitka alját, és kicseréltem az almot.) Érdekesen élte meg a „kihelyezést” a kismadár. Bizony nem akart kiszállni a nyitott kisajtón. A legtávolabbi helyet foglalta el a zárt térben. Ekkor benyúltam, és kiemeltem a szabadba. Szegény igen szánalmasan gubbasztott a padlón, a ketrec mellett, aztán idegesen járkált, szorosan a rácsok mentén, mígnem rátalált a nyitott ajtóra, bement és fölrepült a szokott szőlőágra, megrázta a tollait, majd vidáman elkezdett csicseregni, mint egy igazi győztes. Rézi így állt a szabadsággal. A biztonságérzet diadalt aratott. Az én madaram kilenc esztendőt élt. Soha nem fogom elfelejteni.
Gacsályi József költő honlapja 