Gacsályi József költő honlapja

A teremtés napjai és a következő

Mészöly Miklós és az elmúlás

Mészöly Miklós örök irodalmi időkbe költözött. Nehezen engedte az anyagi forma átlábalni ama folyón, amelynek partján sötét obulusok tartják fogva a nyugtalan fényeket. Pedig már régóta készülődött a Nagyságos színe elé, egyre nehezebb szívvel, de mind bölcsebb mosollyal, mint aki már előre tudja várható helyét a terített asztalnál, mert kitárgyalta a lehetőségeket valamilyen szárnyas követtel. Ezek lehettek volna a végső elkészíthető fotók róla a mérhető napokban.

Szerkeszthetnék most különböző nekrológszerűségeket, de a búcsúbeszéd méltatlan ahhoz, aki után másképpen tudunk csak írni, mint előtte. Róla emlékezni mégis számtalan módon lehet. Ő is különféle ember volt, ameddig köztünk járt. Volt a limes dombjain sütkérező aliscai veterán, volt atléta, ezredes és miegymás, ám legbizonyosabban az a Saulus, aki örökölt porhüvelyéből próbált folyton folyvást előremenekülni, olykor messzi éthosz-hangokat követve, de mindig botladozva, fölkelve és továbbkapaszkodva, mint azok a régi betűismerő tanítómesterek, akiket az Isten földjén prófétáknak mondtak.

Azért volt itt velünk, hogy kimondja a Kimondhatatlant:

„Egy fa önmagában
A törzse!
A hajlásszöge a földhöz!

Feszítsd a törzshöz törzsedet”

Kezdetben, amikor megismerte, majd tanulmányozta a Porkoláb-völgyben, aztán Kisorosziban a falétet, ezt a képet festette arról, ami egyébként – és ezek is az ő szavai – „alattomos szelídség” és ami törzs a törzshöz, vagyis ami elmúlás és élet, meg ugyanúgy, de fordítva, eleven és holt egyszerre, a maga földi ártatlanságával és ítéletre szántságával.

Egy pályatársa azt írta róla: meghalt, és kész. Nincs többé. Ezt írta, mert nem vette észre, hogy közöttünk ő a fatörzs, a fatörzsember, akinek teste-lelke egyenes, még akkor is, ha hajlásszöge szűkül. S ha földre ért, az sem a halál pillanata, mert a földön és a földben is otthon van. A hangyában is benne van. Ha róla beszélünk, vegyük számításba azt a panteista hitet, ami egész lényét, gondolkodását, környezetét mozgatta, ami visszahatott és visszahat azokra, akikkel egyszer is beszélt, még ha csak írásain keresztül is. Nem azt mondta: halál, hanem azt, hogy elmúlás. Ilyenkor az ú hangot kissé hosszabban ejtette, s még a pusztulásnak is jobb íze lett. Tőle tanultam meg odafigyelni arra, hogy van Alisca-otthon és Pannónia-haza, ahol élek, és ahol igazán levegőt kapok, amíg kapok.

A Mészöly Miklóstól való búcsúzást is csak örök és ezeryéves képpel szabad elgondolni, annak a tájnak a képével, ami a megismételhetetlen cselekvés és elmúlás színtere. A Porkoláb-völgy így válik az ő költeményében egyetemessé, és lesz, marad bensőségesen miénk:

„Két levél közé szorult
dércsípte bogár-fény –
pedig béke van

alattomos szelídség,
mulasztás évadja!
a kútba macska esett –
csak ilyen villanásnyi az üzemzavar

két szőlőpászta között
két találkozásra ítélt ösvény
földre zuhant keresztje

tanácstalanság
a szurdik akácosában száműzötten
hentereg a meztelen készülődés,
de csak rókákat kölykezik”

Ez is pontos, és egy olyan időben érvényes, amiben a teremtés hat napja is zajlik, és attól addig tart, amikortól és ameddig az örökkévaló működésben van. De benne rejtőzködik a hetedik nap is.