Gacsályi József költő honlapja

Adalékok Szarvas Szervác életéhez és munkásságához

„Minden művészetet dilettánsok űznek legtöbb szenvedéllyel.”
Báró Eötvös József

Egy barátom írt már Szervácról, vagyis a Szarvas-jelenségről. Szarvas Szervác, a tájjellegű közköltő, aki háztömbkörüli poétából küzdötte fel magát a Parnassz zengő bérceire, immár megünnepelteti kerek pályaévfordulóit és születésnapjait. Ezekhez mindig akad olyan, aki odateszi Sz. Sz. mellé a saját nevét, és rendszerint kerülnek alkalom adta funkcionális analfabéták az író–olvasó találkozók közönségébe. Barátom hívta fel figyelmemet, hogy Szarvas életéről és munkásságáról feltétlenül szót kell ejteni. Én megígértem neki, hogy egy ilyen húszkötetes ámokfutó nem fog kiszaladni a látókörömből nyomok nélkül. Íme, néhány fontos dolgot máris közzéteszek róla.

Szervác igen kis fiúnak született, mint olyan sok más ember, s az ártatlanság idején még sejteni sem lehetett homloka körül a koszorút, ami a tájjellegű közköltőket jellemzi. Sok idő telt el azóta, hogy cseperedni kezdett, járni tanult, gügyögéssel és apró csetlés-botlásokkal örvendeztette meg környezetét, s ekkor hol tiszta apja, hol tiszta anyja volt. Aztán következtek az értelmesebbnek vélt esztendők, a barátok, a szakmunkásképző, a hangosítószerelő bizonyítvány, aztán elkezdte enni kenyere javát. Előtérbe lépett a szőlőben a kitakarás, a kapálás, a szemzés, a permetezés és a szüret megannyi munkálata, majd ugyanez még egyszer, még kétszer és mind többször. Jöttek a meccsek, a sörözések, a főtéri szotyolaköpködések, majd jött a szomszéd lány, aztán az esküvő és egyéb ilyen biológiai szükségletféle, mikor minek volt itt az ideje. Közben munkát kapott a Helyi Hangosító Vállalatnál. Később bizalmi emberré lett. Ő szerelte a politikai poloskákat azok lakásán, akiket kilesett a hatalmi végzetangyal. Szervác érezte saját jelentőségét. Ennek szeretett volna megfelelni mindenképp, s a világ előtt különösen. Mivel munkája titkos volt, a közszereplésnek egy könnyű oldalát választotta. Voltak diákkora óta asztalban száradó versei. Miért ne lehetne költő? A poéta bölcs ember, különös tudás ismerője, rendszerint előrelátó, azon kívül vátesz meg miegyéb, és mindenki fölött lebeg, mint az oltárképek habos felhői a kupolamennyezeten a hívők fölött. Jó effélének lenni. A gond – mint minden ilyen esetben – a kezdésnél kerekedett. Mert nem lehet ötven költeménnyel egyik szerkesztőségbe sem beállítani, és leközöltetni az írásokat. Petőfi persze könnyen befutott – mondta több helyen Szarvas –, mert Vörösmartynál protekciója volt. Bezzeg egy hangosítószerelőnek nem segít senki.

Sokat töprengett Szarvas Szervác a megoldáson, míg arra az elhatározásra jutott, hogy felkeresi a Maestrót. Az öregnek jó híre van, nem csak a háztömbben ismerik – ahova Sz. Sz. már amúgy is posztázta saját költeményeit –, hanem városszerte. Rovatot is vezet egy helyi lapnál, nem túl durva az ostobákkal és – mint hírlik – szenvedélyesen szereti a vörösbort, sőt azt is beszélik, hogy csak ennek hatására tud írni. Szarvas tehát döntött. A legkevesebb kockázattal járó utat választotta. Egy demizsonnal kiszaladt a pincébe, majd felment a Maestróhoz a fonott üveg kóstolóval, amit letett az asztalra, s már kezdte is:

– Kedves Matyi bátyám, ezt neked hoztam. Légy szíves, kortyolj bele a kedvemért! – s mondott még néhány töltelékszót, mire a Maestro az íróasztal alsó polcáról előkerítette poharát. Így került Szarvas Szervác a világirodalomba. Azóta is Matyi bácsit tekinti mesterének, főleg amióta az örökkévaló magához szólította az idős szaktekintélyt.

A Helyi Hangosító Vállalatnál felfigyeltek az ifjú káderre, akinek a neve is megjelent már az újságban. Szarvast fölhívták agitprop. csoporthoz, s közölték vele, minden segítséget megadnak neki, hogy kifejthesse kulturális tevékenységét, és értékes munkássággal öregbítse vállalata és brigádja hírnevét. Így jelent meg Szarvas Szervác első verseskötete. Aztán így jelent meg a második, a harmadik, a negyedik és még néhány kötete, amikor egyszer csak megszűnt az agit. prop., aztán a vállalat, aztán sok egyéb is megszűnt vagy más lett, és mindezzel együtt Sz. Sz. szemlélete is némileg megváltozott. Máshol illett döngicsélni, hisz a történelem vándorméhészetében változott a kaptár helye. Forradalmi konzervatív lett, s mivel már nem szerelt be senkinek semmit, értelmetlen félmondatokban elkezdte szidni az agit. proposokat. Költeményeit kozmikussá igyekezett növeszteni, de az őskaosznál tovább sosem jutott. Amiket írt, maga sem értette, így aztán úgy vélte, eléggé homályos ő ahhoz, hogy a sötétség a költészet fejedelmi pajzsán magasba emelje. Problémája csupán akkor adódott, ha valaki – ahogy ő mondta – „szakmaizni” kezdett vele. Ha bárki jambusokról vagy hexameterekről, esetleg egyéb ilyesfajta elhanyagolható semmiségekről kérte ki véleményét, azt válaszolta, hogy elég neki a saját lábaival bajlódni, hagyják békén a verslábakkal. Egyébként mindenkit körbefutott, akiről azt gondolta, hogy számíthat rá, és szelídnek sejlő erőszakkal inzultált. Társaságban előszeretettel paskolgatta általa pályatársainak emlegetett és más területen ismertté lett emberek lapockáit, amíg el nem érte azok zaklatott figyelmét. Ezek roppant fontos összeköttetés-teremtő momentumok voltak életében és munkásságában.

Szarvas költészetét tárgyalván a továbbiakban sem idézek a szerzőtől, mert nem akarom képzavarokkal és panelekkel fárasztani a tisztelt olvasót. Elégedjen meg néhány feltűnő színfolttal. Szervác témái változatosak. Az anyaméhben megszenvedett töprengésektől a nekrológszerű szabadkölteményig, a mikrovilág osztódási képességétől a bölcsődeavató csasztuskáig minden fellelhető az általa forgalomba hozott könyvhalmazban. Tárgyszerűen, a nyomottság kényszerétől sarkantyúzottan vált minden énekké az ő ajkán. Mondataira jellemző, hogy többségükben nem hasonlítanak mondatokra, mert vagy alanytalanul gazdátlanok, vagy állítmánytalanul ténfergők. Nevezett szerző néhány esetben fájdalmas belső bonyodalommal és valódi görcsök közepette hoz létre grammatikai torzszülötteket, de ez nem tesz semmit.

Szarvas hatalmas energiákat fektetett az utóbbi esztendőkben arra, hogy évente egy-két könyvet megjelentethessen. Sokáig futott olajozottan a szekér, de változnak az idők. Nagy mostanában a baj, mert mind kevesebbeknek tetszik az a por, amit az öregedő grafomán maga körül csap. Jár szociális otthonokba, vidéki iskolákba, s ma már az élő klasszikus ripacsszerepében fogalmazza meg, miként lett ő költő, hogy alakult pályája, kik részesültek abban a szerencsében, hogy példaképei vagy barátai lehettek. Olvashatatlan könyveit dugdossa kiszolgáltatott közönsége orra alá, dedikál, árasztja szerte paranoiáját. Sok embert kegyetlenül igyekszik őrületbe kergetni fontoskodó jelenlétével, s akit kiszemel, azt lényének levakarhatatlan mázával vonja be. Nem tágít, nem irgalmaz, megsérteni nem lehet.

Egyszer talán elemző igénnyel fogom majd kézbe venni Szarvas Szervác válogatott vagy egyéb kötetét, ám ezt most korainak tartom. Első, de gazdagodni látszó benyomásaimat tudom most csak elmondani barátomnak, aki e költészet természetének körbejárására kért. Tulajdonképpen egyetlen hangot sem érdemelne az egész, mert a szavak már állványemelés előtt agyonnyomják azt, aki nem képes belőlük építkezni. De hát a báró megmondta…