Backhaus és Máté

Wilhelm Backhaus Beethoven Waldsteinjének zárótételéből a Prestissimót játssza. Vajon hány keze van egy zongoristának? Tudniillik Backhausnak. Az ő előadásában hallgatom a szonátát, pedig a művész 1969. június 29-én adta utolsó koncertjét, s egy hét múlván elhunyt. Ezt a végső momentumot nem érzem. Elgondolni is gyönyörű, de legalább olyan félelmetes, hogy mire képes az ember. Tudom, idő múltán nevetséges lesz, hogy az akkor majd műszaki múzeumba illő lejátszón valaki ilyesmit hallgatott, de ez most, Krisztus után 2000-ben még igen komoly szertartás, ahol Isten ajándékai rekvizitumként működnek. Rájuk gondolok: a zenére, a kottára, a hajdani bakelitlemezre, a mai számítógépre, a cd-re, az éltes lejátszó készülékre, Beethovenre és Backhausra. Dicsőség Néked, Uram!

* * *

A British Museumban láttam rovásírással megmunkált agyagtáblákat és ábrákkal televésett kicsiny hengerkéket. Néhány ezer esztendeje ezeket használták Mezopotámiában dolgaik megörökítésére. Akkor hengerekkel „bélyegeztek”, táblákra karcolták hivatalos feljegyzéseiket és hősénekeiket. Szerettem volna látni a folyamközi hivatalnokok és dalnokok arcát, amint az első utast meglátják, aki fölhajózott Egyiptomból az Eufráteszen és könnyedén előhúz a szállítmányból egy szál papiruszt, amelyre valaki ákombákom demotikus ábrákat pingált laza csuklómozdulatokkal. Úgy nézhettek rá, mint valamely híres scriptorium pilises szerzetese ezredévekkel később a Biblia Pauperumra. Nyilván ő is megsejtett valamit, s álmában üldözte a rémséges látvány, ahogy eltűnnek a világból a gondosan kikészített pergamenek a finom rajzolatú iniciálékkal együtt. S mire felébredt, rá kellett jönnie, hogy nem álmodott. Pedig a történet tartalmazott akkor már olyan részleteket is, amelyek felértek egy-egy botránnyal, mert például a Monte Cassino bencései „lapra vágták” az irományt, s nem szaporították az olyan tekercseket, amelyek megtöltötték hajdanán Pollio polcait, később az Ambrosianában pedig a csinos borítású könyvnek volt becsülete. Az emberek azt gondolják, hogy a mába ívelő mese központi figurája Gutenberg, pedig ez badarság. Lehet róla galaxist elnevezni, amely valójában szövegek kohéziójával egyberánduló betűtömeg, ám ha a bejáraton át közlekedni óhajtunk a gondolatőrzés birodalmába, akkor a kulcsszó a könyv. A baj az, hogy a „könyv” morféma láttán korunk emberének a lapokból álló, a lapok mindkét oldalára nyomdai technikával fölvitt szöveget megjelenítő, szélein körbevágott, kötött vagy fűzött és címes borítóval ellátott, papíranyagú készítmény jut eszébe. Ám a század végpontjához érve illene tudnunk azt is, hogy a könyv készítésének csupán legutolsó fázisában érintkezik nyomdagépekkel és kötészeti eszközökkel, mert a könyv mindenekelőtt a rettegett számítógépeken készül, s már könyv az is, amit az ilyen szerkezetekre felpötyög az író, a tudós vagy a dilettáns. Ugyanúgy, ahogy az volt a telerótt, a ninivei hőség által kopogósra száradt táblák sora, a kifestett luxori papirusz, az alexandriai és római tekercs, a kínai selyem- és papírnyomat s ahogy Gutenberg óta a mi köteteink. Tehát ma könyv, amit számítógépére szerkeszt az író – aki ugyanúgy íróasztala fölé hajol dolgozószobájában, mint egykor hűvös cellájában az áhítatos barát –, ám a kész szöveget nem cifrázza arannyal és míniummal, hanem egy gombnyomással kiválasztja a megfelelő betűformát, és egy újabbal szétbocsátja a világhálón az égtájak irányába, keresztet rajzolván az égre, mint Szent Ferenc madarai. A könyv lényege ugyanis nem alakjában és előállításának módjában rejlik, hanem abban, hogy egy értelmes lény dekódolható jelekkel rögzíti, amit gondolataiból megőrzésre érdemesnek tart.

* * *

A könyvtár egyik szobáját kép díszíti, egy elhunyt író képe. Ismert arcú nagymester ábrázatát örökítette meg Máté Gyula, a művész. Megrázó kompozíció. Csíkokban törte meg az arcot az alkotó, s úgy helyezte vissza a lapra, mintha versszakok születnének. Így él azóta is együtt a szó művészetével a hajdani literátor, aki mindenre a megfelelő kifejezést kereste, mert meg akarta nevezni a világ dolgait, hogy különböző összefüggések erőterében vizsgálhassa azokat. A látogató a fundamentális pontokat keresi a képen, amelyek az elmúlás és az öröklét harmóniáját hordozzák. Álltam már van Gogh Napraforgója és a Sziklás Madonna előtt. Ugyanezt kutattam az őrült piktor perzselő sárgájában és a Madonna-kép sfumatójában. Aki a Beethoven-szonátát hallgatja öreg cd-masináján, biztosan megérti az összefüggéseket. Ekkor összeáll az író képe, s talán Máté Gyuláé is.