“Én a gyerekektől tanultam a legtöbbet”

Felsőrácegresi beszélgetés Lázár Ervinnel

Amikor filmen készültünk megrajzolni a „színes szemű mesemondó” arcképét, a legalkalmasabb helyszínnek az egykori felsőrácegresi iskolát gondoltuk el. A magában álló, arányos épület most is harmóniát sugároz. Ezt jártuk körül az íróval, majd a régi iskolapadba telepedve kezdtük el a beszélgetést.

– Milyen az író ifjúkori önarcképe?

– Gyerekkoromtól kezdve nagyon szerettem az irodalmat. Rengeteg könyvet olvastam. Minden könyvet, ami a kezembe került, elolvastam. Volt olyan, hogy elmentem vakációra a Mecsekbe, nagybátyámhoz, aki tanító volt, gondoltam, végre egy kicsit erdőt járok, ám kiderült, hogy megvan neki Jókai összes könyve. A lakásból nem mozdultam ki – nem szép dolog, tudom –, de erdőjárás helyett Jókait olvastam.

Nem tudom, hogy mennyit tett hozzá az én irodalmi vonzódásomhoz, de a rácegresi táj irodalmi vidék volt. Ez az iskola, ahol most ülünk, Illyés Gyula szülőhelyén van, és úgy tudom, hogy ő is járt ide a kezdet kezdetén. Természetesen mi tudtuk, hogy ennek a pusztának van egy nagy költő fia. Mikor elolvastuk a Puszták népét, akkor a reveláció erejével hatott ránk, mert az irodalomnak az a legnagyobb erénye, hogy olyan dolgokról szól, amiket pontosan ismerünk: megmondja, hogy azok micsodák, s az ember ráébred, hogy amit ő nem gondolt végig, az író végiggondolta és eléállítja. Ez volt a Puszták népében valami óriási élmény. És Sárszentlőrinc volt a másik iskolám, mely öt kilométerre volt Rácegrestől, ellenkező irányban. Oda pedig Petőfi járt iskolába, és nagy Petőfi-kultusz volt. De ezt olyan komolyan kell venni, hogy az öreg parasztnénik is könyv nélkül mondták a Petőfi-verseket, és ez nemcsak amolyan kampányszerű dolog volt, hanem a szívekben élt Petőfi költészete és maga a költő is.

– Az irodalom tehát megérintette a pusztai és falusi kisiskolást. Miként alakult a kamasz sorsa? Hisz nem a legörömtelibb korszakot éltük akkoriban.

– Az általános iskola után elég nehezen sikerült középiskolába kerülnöm. 1950-et írtunk – igen kemény évek jöttek –, és apám uradalmi intéző volt. Ő nem számított a rendszer kegyeltjének. Nem tudom, miért tartották a mezőgazdasági szakembereket a népi demokrácia legnagyobb ellenségeinek. Mindenesetre engem csak októberben vettek fel – szeptember helyett – a szekszárdi gimnáziumba. Attól kezdve négy évig Szekszárdra jártam. Emlékeimben meghatározó erő: egyfelől a Rákosi-rendszernek ez a legkeményebb időszaka, másfelől pedig ez olyan erényeket engedett csillogtatni néhány tanáromnak, hogy most is nagyon nagy szeretettel és tisztelettel gondolok rájuk. Máig ható élményem Szekszárdon az az osztály volt, ahová jártam. Ma is nagyon szeretem őket. Amikor úgy hallok valakit emlékezni régi osztályközösségére, hogy mindegy, volt vagy nem volt, akkor én többszörösen érzem, milyen szerencse ért, hogy ilyen nagyon összefogott, rendes társaságba járhattam iskolába. Valószínű ez is elősegítette, hogy jobban vonzódtam az irodalomhoz. Aztán írni is próbáltam. Majd egy féloldalas döntéssel – mint aki nem meri elhatározni, hogy író lesz –, a bölcsészkar elvégzése után nem tanár lett belőlem, hanem újságíró. Természetesen egy újságíró is tudja zseniálisan csinálni a munkáját, de a dolog nem ugyanaz.

Hat évig voltam a pécsi lapoknál. Utána Pestre kerültem, az Élet és Irodalomnál dolgoztam szintén hat évig, aztán szabadúszó lettem. Tulajdonképpen az életrajzban semmi látványos nem történt azóta. Amit nem meséltem el: Szekszárdon a kollégiumból kidobtak fegyelmezetlenség miatt. Ettől kezdve semmi olyan nem történt, ami látványos lett volna.

– Aki írónak készül, annak a legnagyobb pillanat az első megjelenés, az első könyv…

– Még Pécsett megírtam első meséskönyvemet, A kisfiú meg az oroszlánokat. Ezt mint teljesen ismeretlen ember, felküldtem a Móra Könyvkiadónak. Kaptam rá egy választ, hogy a könyvemet nem kérték, ezért felelősséget nem vállalnak érte, három hónap múlva értesítenek, hogy mi a véleményük róla. De nem küldtek semmit. Talán egy év vagy több is eltelt, amikor Pesten jártam, és bementem a Móra Könyvkiadóba. Mondtam, hogy én ideküldtem egy kéziratot, s nem válaszoltak rá. Éppen Janikovszky Évával beszéltem, aki megkérdezte, melyik kéziratról van szó, és engem hogy hívnak. Mikor megmondtam, örömmel fölkiáltott: „De hisz mi azt ki akarjuk adni!” „De hát akkor miért nem írták meg?” „Jaj, hát nem írtuk meg? Elnézést kérek, de már a rajzoló is megvan hozzá” – mondta ő. Nagy boldogan mentem haza Pécsre, gondoltam, végre sikerült, lesz egy könyvem. Kis idő elteltével kaptam a levelet, hogy ne haragudjak, de most derült ki: a kéziratot elvesztették. Természetesen az írónak van egy másik példánya is a kéziratból. Ezt fölküldtem, és ekkor, így jelent meg az első könyvem, A kisfiú meg az oroszlánok. Mindig az első megjelenés a nagyon nehéz. Aztán ha az embertől másodszor, harmadszor is könyv kerül az olvasó kezébe, utána lényegesen könnyebb. A kiadó és a szerkesztő tudja már, hogy nem neki kell a felelősséget vállalnia, hanem az vállalta, aki először kiadott a szerzőtől.

– Az első könyv óta sok esztendő telt el, sok minden változott.

– Így értünk el mostanáig, amikor elég nehéz és idejét múlt dolog írónak lenni. Nagyon úgy látszik, hogy a könyv nem szerepel az emberek étrendjében az első helyen, sőt egyre kevesebb könyvet vásárolnak. De azt gondolom, hogy helyre fog állni itt is a rend, és egyszer csak kialakul az a bizonyos könyvvásárló réteg, amely el tud tartani egy irodalmat, és kialakul az az irodalom, amely viszont létszükséglet ahhoz, hogy egy nép létezni tudjon.

– Térjünk vissza a mesterséghez. Hogy születik a mese, és hogyan születnek a mesehősök?

– Ezek a mesefigurák általában vagy az én gyermekkoromból származnak – idevalók, erre a vidékre, amit látunk –, vagy pedig a saját gyermekeim, esetleg más gyerekek a kitalálói. Ővelük közösen alakulnak ezek a mesék. Én a gyerekektől tanultam a legtöbbet. Ők még nagyon egyénien látják a világot, amit aztán a felnőtt valahogy elfelejt. Ha én hallok egy mondatot vagy egy történetet, amit a gyerek előad, akkor ráébredek – úgy gondolom – arra a gyermekkori világra, amiből megszületnek a mesék. Most, hogy nincs a környezetemben kisgyerek, sokkal nehezebben tudok mesét írni. Alig várom már, hogy legyen egy unokám, és akkor nyilván könnyebben fog menni.

– Tehát a gyermek is „írja” a Lázár Ervin-meséket?

– A Berzsián és Dideki című könyv úgy született, hogy középső lányom, Fruzsina – aki akkor két és fél, hároméves volt – a gyerekverset mondogatta: „Csigabiga, gyere ki! Ég a házad ideki.” S valahogy furcsán tartotta a szünetet. Azt mondta, hogy „… ég a háza – dideki”. Rákérdeztem: „Kinek a háza ég?” Azt mondja: „Nem érted? Hát a Didekié.” S ekkor, itt már megvolt a Dideki.

Egyik szobánkban pedig lógott a falon egy Berzsenyi-kép. Ő, ugye, egy elég szigorú ember. Lányom jött át hozzám, s majdnem sírt. Kérdeztem: „Mi a baj?” „Nagyon csúnyán néz” – válaszolta. „Ki?” Azt mondja: „A Berzsián”. – Mármint Berzsenyi képe. Ekkor ezt is leírtam. Ebből lett aztán a Berzsián és Dideki. Valószínű az egész történet csak később született meg hozzá, s ha nincs ez a két név, akkor a meséből sem lesz semmi.

De nem mindig születik így a mese, hogy előbb van meg a hősök neve. Van úgy, hogy fordítva jön létre, s olyankor a mese címe is sokkal később alakul ki. Lehetséges, hogy a történetnek megvan a magja, megvan egypár fordulata, ám a hősöknek még nincs nevük. De a Berzsián és Dideki történetesen úgy alakult, hogy Fruzsinám kitalálta ezt a két nevet, és ezekhez körvonalazódott egy mese.

– S hogy élte és éli meg a meseíró a mindennapok valóságát?

– Az én íróságom ideje már a Kádár-rendszerre, a „puha” diktatúrára esett. Ott már nem tiltottak mindent. Voltak bizonyos dolgok, amikről nem lehetett írni. Nem lehetett az orosz megszállásról írni, nem lehetett kétségbe vonni a szocializmus magasabbrendűségét, s még egy-két dolog volt, ami tabunak számított.

Mindig azt kérdezik, van-e az embernek olyan írása, ami nem jelent meg. Nekem van kettő. Az egyiket a pártközpont vette ki a Kortársból, mert 1956-ról volt benne valami. Hát 1956 is olyan tabu volt, amiről nem volt szabad írni, csak egyféleképpen. Később elolvastam ezt az írást, és úgy gondoltam, megint bejött az én régi elméletem: nekem az ellenségeim okozták a legtöbb jót. Aki ezt az elbeszélést kivette a Kortársból, az jót tett velem, mert ez nem jó írás, függetlenül attól, hogy politikailag milyen állást képvisel. Így aztán soha nem is jelentettem meg. Volt még valamilyen írásom, ami ávósokkal foglalkozott. Azt is kidobták valahonnan, és nem jelent meg máig sem. Nekem sokkal jobban állt az, hogyha valamit bíráltam, akkor nagyon szelíden, és nem keményen belemászva a politikába. Úgy gondolom, hogy most is ez az én területem: az emberi érzések meg az egészen megfoghatatlan dolgok világa. Ott tudok én jobban eligazodni, nem a harcos állásfoglalásokban. És mesét is – gondolom – ezért írok, s a novelláim is ezért olyanok, amilyenek. Mindenesetre most is valami hasonlóval foglalkozom. A pusztai gyerekkorról próbálok történeteket mondani. Már írtam kilencet vagy tizet. Nagyon sokáig kerestem ennek a formáját, lehetőségét, hogy miként lehet ezt előadni. És végül is, ahogy Antaeus az anyaföldet megérintette, én is visszatértem a gyerekkori mese-mondáshoz, ahhoz, ahogy itt formálták a történeteket. Tehát olyan személyekről, akiket ismerünk, ámde olyan elbeszéléseket, amik nem eshettek meg, mert ha mégis, akkor az már a csodák meg a mese világába tartozik. Én is ilyesfajta történetekkel próbálom leírni az itt megesett dolgokat, s azáltal, hogy néha át-átlendülök a mesébe, úgy érzem, mintha teljesen a naturális valóságot írtam volna meg.