Évfordulós mondatok Csengey Dénesről

Tisztelt emlékezők, Hölgyeim és Uraim!
Csengey Dénes 1991. április 8-án hazaérkezett az örökkévalóságba. Ez a ma is megrázó, felkavaró és megmásíthatatlan tény. De nemcsak a kerek számok mágiája visz rá bennünket, hogy tiszteletünket tegyük egy örökké ifjan maradt ember előtt, hanem mindaz, ami körülöttünk azóta történt, és főként amilyen módon történt. Az országosan kiterjedt amnézia látványa is azt mondatja velünk, hogy rendkívüli alkalmat szalasztanánk el – örök bűntudat árnyékában –, ha nem állnánk meg emlékezni városunk szülöttére, aki kitörölhetetlenül jelen van a jóakaratú emberek tudatában. Jelen van és állandóan helyet követel abban a szellemi pantheonban is, ahova csak a legkiválóbbakat helyezi a nemzeti önérzet.

Az nem véletlen tehát, hogy tisztelettel vesszük körül ezt a kitüntetett kolumbáriumot, s az sem véletlen, hogy mi vesszük körül, tehát azok, akik nem a gyűlölet össztüzében állva, hanem a morális tisztaság fényében szeretnénk megvizsgálni azt, ami a világban végbemegy.

Mindinkább világossá válik, hogy éppen korunkban szükséges a fogalmazás pontossága, a vigyázó értelem, a következetesség, a logikus gondolkodás, a megvesztegethetetlenség mindennél fontosabb voltának megmutatása, és erre Csengey Dénes példájánál nincs alkalmasabb. Nemcsak tízévente vagy évente, hanem naponta kellene penzumként megvizsgálni az ő normái szerint a közéletben tevékenykedőknek a saját tetteiket, hogy bátran nézhessenek a tükörbe. Talán visszaemlékeznének akkor a mindenben hibát keresők, hogy alattvalóiknak mit hirdettek – mint jelentékeny kb- vagy pb-tagok, póttagok – tíz-tizenkét esztendeje, és talán visszavonulnának a nemzeti színben pompázó, volt besúgó, ma díszmagyaros pártvezérek is, akik azért maradnak folyton a felszínen, mert mindig „jól megmondják a magukét”. Persze tudom, hogy Csengey Dénes erkölcsi tisztaságát, nyíltságát és bátorságát csak megidézni lehet, megközelíteni már sokkal nehezebb, főleg ha a közszereplők zömének fogékonysága amúgy is messze áll a felidézett tulajdonságoktól és normáktól. A kor, amely utána bekövetkezett, személyének ellobbanásával mintha elvesztette volna lelkiismeretének mécsesét.

Pedig a példa sokakban él, mert az emberek többsége szíve mélyén igenis ott hordozza egy magasabb erkölcsiségű lét igényét, azonban – sajnos – évtizedekig tartó feltételes reflexgyakorlat fejlesztette ki azt a szégyenérzetet, amely a tiszta szó befogadását kísérte. A fájdalom olykor nemcsak kimondhatatlan, hanem hangját a szemérem fojtja el.

Ezért nekünk, akik ugyanazon szellemi hajlékban éltünk Csengey Dénessel, és vele együtt álmodtuk meg ugyanazt a jövőt, a hunyorgó fényt fel kell lobbantanunk. A haza lelki higiéniája – illetve annak visszaszerzése – ez esetben a tét. A becsület példázatait – késő koroknak is okulásul – szemlére kell tenni, ezzel bizonyítva, hogy nemcsak az ezredvég itt maradt Caligulái adják meg a pillanat alaphangját, nemcsak az útszéli határozók és jelzők jellemzik a magyarok gondolatvilágát, hanem mindenekelőtt az igaz szó és a magasabb szellemi-lelki igényesség. Ha hűek akarunk maradni Csengey Dénes példájához, olyan közéleti szereplőket kell szóhoz juttatnunk, akik gondjaikban nem többek és nem kevesebbek, mint mi vagyunk, akik a bajnak nem tetézői, hanem ismerői, akik nem a jövő ígérgetői, hanem elgondolói, akik nem ítélkezők, de állják az ítéletet, akik szeretettel vannak irántunk és akiket mi is szeretünk. Mert ilyen volt Csengey Dénes közíró, a Magyar Demokrata Fórum országgyűlési képviselője, aki örökre zsinórmérték annak, aki az igazságot az ő helyén teszi mérlegre, mint ahogy Antall József és Csengey Dénes óta a Magyar Demokrata Fórum is ebben az értelemben próbál szolgálni. Akik felelősek ennek a lángnak fellobbantásáért és őrzéséért, erős fogadalmat kell hogy tegyenek egy minden botránypolitizálást elutasító, emberi hangon fogalmazó közélet és egy megélhető jövőkép megalkotására. Állítom, hogy ezt a fogadalmat meg is teszik, és Csengey Déneshez méltó, önemésztő lelkesedéssel tevékenykednek majd azon, hogy egy gerinces, büszke tartású nemzet lépjen be Európába, amelynek karakterét nem az örökös sirámok jellemzik, hanem erős akarata és látható életereje. A példa így és csak ezáltal teljesedhet ki, válhat a mindennapok vezérmotívumává.

Őrizzük hát őt, vállaljuk el szellemi örökét, ápoljuk nagy szeretettel, és ne féljünk kimondani, hogy ma is ilyen kemény arcélekre, tántoríthatatlan elmékre van szüksége a hazának. Olyanokra, akik életük gyertyáját mindig teljes lángon égetik, hogy sehol ne legyen sötét. Azonban mikor itt, a nyughelyén elhelyezzük az emlékezés jeleit, gondoljunk arra, hogy ő is esendő lény volt, mint mi, valamennyien. Gyarlóságaival megküzdvén mégis makacsul képes volt odaadni másoknak azt a jobbik részét, amely túlmutat az elmúláson és értékként mutatkozik meg késői korok számára. Leginkább úgy fejezhetjük ki örök megbecsülésünket, hogy méltóak igyekszünk lenni hozzá. Ezzel a gondolattal köszönöm meg Önöknek, hogy ellátogattak ide. Csengey Dénesnek, újkori történelmünk e kiválóságának emléke előtt tett főhajtásunk legyen az általa is elgondolt jövő záloga!