„Fehér és barna szárnyak”

Beszélgetés Baka Istvánnal a Farkasok órája megjelenésekor

– A Képeslap 1965-ből című versedet nem ’65-ben írtad.
– Nem.
– Csak arra az időre emlékszel vissza.
– Igen, akkor állt meg az órám.
– A hirosimai óra is megállt, azóta is fényképezik. A tiéd miért pont 1965-ben?

– 1965-ben voltam tizenhét éves. Az ember életében talán a legfontosabb a 16–17–18. év. Egy nagy-nagy romantikus szerelem éltetett akkor. Rilkét olvastam és „népszuper” rádiónkon Mozartot hallgattam Bécsből (mert akkor még tökéletesen lehetett fogni, annyira tiszta volt az éter). Számomra ez az év igazából az, amikor éreztem az életet. Tehát egy zápor, egy tavaszi orgonavirágzás, bármi, amit magam körül láttam – nyilvánvaló, egy szerelmes kamasz szemével is nézve – egy teljességet jelentett. És persze ez a Rilke-költészet élménye is. Sajnos Mészöly prózájának élménye nem járulhatott ehhez hozzá, mert nem ismertem – ez benne is van a versben –, nem ismerhettem, s akkor talán még meg sem írta a szekszárdi élményeket. Az atléta halála – amiben benne van – jelent meg egyedül. Elég méltatlanul bánt vele a kritika. Nem is juthatott el egy – akkoriban az irodalom iránt érdeklődő – kamaszhoz. Ez most már lényegtelen is.

Még jó néhány dolgot csináltam igazából az elmúlt években, amikor még lehetett fordítani (most már nem nagyon lehet). Évi háromezer sort lefordítottam. Ez azért sok, mert nekem az egész életművem nincs annyi. Válogatott kötetem – amely igazából gyűjteményes is – kettőezer-négyszáz sor, ehhez jön a Farkasok órájából az a nyolcszáz, ami új. Körülbelül háromezer vagy háromezer-kétszáz az, amit én fontosnak tartok magamtól. Ezt évente le tudom fordítani. Ezek mind kötött formájú versek. Nem is szeretek mást fordítani, mert annak nincs művészi értelme. Volt olyan is, de azt bele sem számítom az évi háromezerbe.

Idén már nem nagyon fordítottam, de ősszel még ezernyolcszáz sor Cvetajevát, ugyancsak két hónap leforgása alatt. Marina Cvetajeva – Ahmatova mellett – a legnagyobb orosz költőnő a században. Érdekes módon ott voltak nagy költőnők, nálunk nem igen. Két nagyot is föl tudtak mutatni a században. Lehet, hogy az orosz nyelv olyan feminin. (Mert az, annak érzem a nyelvet is.) Ezért ezt a nők is tudják.

A Pehotnij-versek úgy születtek, hogy tavaly, év elején volt egy időszak, amikor az Európa Kiadó kezdett már csődbe kerülni. Hogy Cvetajeva bejött az év elején, az már egy csoda volt. Ez volt az egyetlen megbízatásom tavaly. És itt aztán vége az orosz fordításnak. Itt olyan russzofóbia van, hogy nem tudok többet fordítani, viszont bennem egy csomó dolog van a fordítások nyomán, meg hát én egy évet kint éltem. Rengeteg élményem van, amit akkor nem is tudtam még megfogalmazni, nem is lett volna értelme, mert úgysem jelenhetett volna meg. Szóval az öncenzúra bennem mindig is nagyon működött, az igazi cenzúrával azért annyira nem törődtem, de soha nem láttam értelmét annak, hogy a barátomnak vagy a fiókomnak írjak. Meg nem is tudtam volna, azért kell az idő az élményekhez. Nem véletlen, hogy a ’60-as évek Szekszárdját harmincéves koromban kezdtem prózában – versben még később – megírni. Ugyanígy az én ’71–72-es orosz élményeimet is igazából ’91-ben tudtam megírni. Kapóra jött, hogy már nem fordíthattam. Kitaláltam, hogy a fordítás nemcsak fordítás, hanem egy műfaj is: az ember egy új verset ír egy minta alapján. És mi van, ha nem egy minta alapján írunk új verset? Ilyen volt már a világirodalomban, mert ilyen volt az Osszián énekei. Macpherson kitalált egy költőt, aki soha nem létezett. Teljesen komolyan elfogadták, mert beleillett a kor hangulatába, hogy legyen egy ilyen kelta őseposz. Sajnos nem tudtam elolvasni, mert én csak a Werther-beli részleteket ismerem. Nem is tudom, van-e teljes magyar fordítása. Mindegy, lényegtelen. Biztosan remekmű. De ilyenek Thaly Kálmán kuruc énekei. Szegény Thalyt nagyon sokan szidták érte, holott ő megteremtett egy nem létező korszakot. Hogy mennyi volt az idealizálás, az más kérdés. Én nem idealizáltam, én arról írtam, amit átéltem, annak a hangulatait meg az orosz költészet hangulatait. Az előzménye meg is volt: egy Raszkolnyikov-vers, ami benne volt az első kötetemben. Azt Leningrádban írtam. A két Rachmaninov-vers ’87-es, de megint csak erősen kapcsolódik orosz élményeimhez, sőt egy újabb leningrádi utamhoz is erősen kötődik a Hodaszevics-vers. És aztán kitaláltam, írok olyan egyszemélyes verseket, mint A tengerhez, ami Puskin A tengerhez című versének nem parafrázisa, hanem amolyan visszautasítása vagy elvetése. Az úgy kezdődik, hogy: „Isten veled, szabad elem…”, ez pedig arról szól, hogy:

„Tenger, te szüntelen idegroham
Önmagad kényszerzubbonyában,
Örökké habzó száj – megláttalak,
S mindjárt pofádba köpni vágytam.”

Tehát a Puskin-versnek egy negatív parafrázisa. De hát ez a „szovjet tengerről” szól, amiről viszont voltak élményeim. Nemcsak konkrétan a tengerről, hanem az egész életvitelről.

– Az a szó mit jelent, hogy Pehotnij?

– Baka. Ugyanis a baka nem azt jelenti, hogy gyalogos katona. A baka nagyon régi szó. Ha jól tudom, ökölt meg csomót jelent (régi török szó). A bakancsosban újraképződött a múlt század elején. A Pehotnij szó szerint azt jelenti, hogy gyalogos. Ennek ellenére sokan nem vették észre, hogy ez nem fordítás. Ugyanis én két helyen fordításként közöltem a Pehotnij-verseket: A Hitelben meg a Holniban is. Ez utóbbiban már volt egy jegyzet hozzá. A szerkesztőket nem akartam átverni. De például volt egy orosz filológusnő, Szőke Kati, aki nagyon sokat segített nekem. Őt sikerült „átverni”, mikor bemutattam neki a verseket. Az orosz alcímet mindegyik alá odaírtam, mintha az lenne eredeti. „Ezek milyen rosszak” – mondta. Mutattam egy másikat, amelyhez nem volt alcím. „Ez a te versed?” – kérdezte. Mondom: „Igen”. Erre ő: „Jé, ez milyen jó!” Ugyanis meg volt sértve, hogy nem ismeri ezt a Sztyepan Pehotnijt. A versek a Farkasok órájában jelentek meg.

– A Farkasok órája címadó vers. Mit mond róla az alkotó?

– Igen, ez a címadó vers. ’89 novemberében írtam, ráadásul Szekszárdon, így még indokolt is, hogy itt jelent meg a könyv. Amikor itt voltam két hétig, megírtam életem egyik – ha nem –: a legjobb prózáját, az Én, Thészeuszt, és annyira föl voltam akkor hangolva mindenre, hogy egy éjszaka megírtam ezt a verset és még kettőt, amik szintén szerepelnek a kötetben, és még lefordítottam kétszáz sor Paszternak-verset is ebben a két hétben. Ilyen még nem volt életemben, és nem is lesz, attól félek. Ez egyrészt azért is jó, hogy milyen izgalmas idők voltak, másrészt, hogy az embernek milyen félelmei voltak akkoriban. Én egy kisebbfajta idegösszeroppanás után jöttem el akkor. Amikor a változások voltak, szabályos üldözési mániám alakult ki. Nem is a személyemre vonatkozóan, hanem féltem, hogy most mi fog történni. Mert akkor még nem dőlt el, hogy véres változások vagy békés változások lesznek-e. Azon a nyáron voltak orosz vendégeim. Én őket féltettem: az utcán, ha oroszul beszélnek, rájuk szólnak, sértegetik őket. És mire elmentek, én olyan idegbajt kaptam, hogy hetekig féltem az utcán járkálni. Ennek nem volt értelme. Nem konkrét emberektől féltem. Éjszaka fölébredtem, az ablakhoz álltam, és mindig arra vártam, hogy az utcán valami borzalmas történik. De ezt – azt hiszem – kicsiben mindenki átélte akkoriban, mert benne volt a lehetőség. Még semmi nem történt ’89 őszén. Utána jöttek még a romániai események, amiért eleinte az ember még nem lelkesedett nagyon. Később aztán rádöbbent – a Yorick-versek, ugye –, hogy nagy átverés volt. S rádöbbent még sok mindenre. Ebből az élményből született a Farkasok órája. Meg kéne magyaráznom, hogy mit jelent ez. Nálunk nem él ez a kifejezés annyira, mint a skandináv népeknél. Bergmannak van egy ilyen című filmje is. A farkasok órája az az éjfél és virradat közötti időszak, amikor az ember föl szokott ébredni a félelmeire. Nem tudom, de ez nálam gyakori mostanában. Azt hiszem, ezt az élményt mindenki ismeri. Ez az óra – ahogy a Bergman-filmben is szerepel –, amelyben a legtöbb gyerek születik, és a legtöbb ember hal meg. Tehát itt nem konkrétan a farkasokról van szó. Nálunk ez a kifejezés – maga – nem terjedt el. Nagyon érdekes, ahogy a könyvet kinyitom, pont középre került ez a vers, mintha ki lett volna számítva. Pedig ez abból következik, hogy egy ’92-es verset csatoltam a kötethez.

– Én örülök annak, hogy Baka István Farkasok órája című kötetével – amely az első Szekszárdon megjelent könyve – nyithatjuk az idei könyvhetet, és nagyon szépen megköszönöm Istvánnak a beszélgetést.

– Én köszönöm, hogy kiadtátok a könyvemet. Ez nagy tett volt. Hadd mondjam el, hogy ennek története van. Nekem már szerződésem volt a Szépirodalminál erre a könyvre, mikor a szerkesztő, Domokos Mátyás figyelmeztetett, nem biztos, hogy a kiadó fönnmarad. Jobb, ha keresek egy másikat. Ekkor találtam meg Szegeden az Univerzumot, amely örömmel elfogadta, csak aztán véletlen megszűntek úgy, hogy nem is szóltak. És rájuk kérdeztem. Az a csodálatos, hogy mikor március közepén megtudtam, az Univerzum nem létezik, az első szóra ti (Tolna Megyei Könyvtár) vállalkoztatok rá, és remélem, hogy ebben a nagy szerencsében nem csak nekem lesz részem, hanem olyanoknak is, akik itt, helyben alkotnak nem kevésbé fontos dolgokat, mint én. Szegednek meg azt köszönöm, hogy nem volt ebben a kérdésben soviniszta az önkormányzat, és segítette a nem szegedi kiadványt.

Szekszárdon, az 1992. esztendő Ünnepi Könyvhetén,
a Megyei Könyvtár olvasótermében.