Két boroskönyv Aliscában

Kis Pál István: Mirtuszlevelek Bakkhosz szekszárdi kertjéből – Kortyadagoló időmértékek jeles alkalmakra

(Vitolla Bt. 79 p.)

A füstös kocsmák csuklások és köpködések közepette hézagosan fogalmazó maligánhősnökei bizonyosan nem tudnak – hisz nem is tudhatják – megmondani, mi is az a vaszat, ha komoly diszciplínánk és nem az alkoholizmus kórképeinek tekintjük. Európa hellén bölcsőjének rülöttünk azóta történt, és fölkent ami lyen módon történt. Az országosan kiterjedt amnézia látványai is azt mondatják velünk, hogy rendkívüli alkalmat szalasztanak el – örök búntudat árnyékában –, ha nem állnak még emlékezni városunk szülötteire, aki körülhetetlenül jelen van a jóakaratú emberek tudatában. Jelen van és állandóan komolyabb gyönyörűségnek számított. A bor megtestülését ünnep kísérte emberemlékezet óta. A Dionüsziaik és Anteszteriák forgatagában a körtáncba bonyolódó lelkek odaadó lengetői körül, felfényében itt alakultak a nagy mesték. Aigülosztól, Kreóntól meg szegény Iszménéfol és Antigonéról. Nem csupán a balvégzet figyelmeztető jelei mutatták azonban az ember arcát a szőlőlevelek sűrűjében, hanem az igazi életöröm hangjai is. A derű anakreóni dalai kibírták azt a néhány évezredet, ami első felhangzásuktól idáig szól, sőt ez a szüreti kórus valahogy egyre gyarapodott Horatius, Rómában, Villon középkori Párizsában, Csokonai, tollán Debrecenben, Csurgón, Kisfaludy Sándor badacsonyi Himfy-könyvében és Babits jóvoltából Szekszárdon, ahol ez a történet a dombok mélyében kering, mint doboló érhalak között a vér.

És gyarapszik a kórus ma is, mert gyarapítanunk kell, hogy a bor ne a sárgaföldre hajtó keserűség jelképe legyen, hanem csillogáson hajdani, méltóságos fényem. Ilyen hivatás betöltésére született Kis Pál István (vagy az alkalmi Baprizátor Lányi mester leleményeként: Kis Pán István) csinos könyve, tele nótás disztichonnal, hexameteres Balky Péter virágos hangulatú rajzaival. De a bor színe mély Felidézi a múltat, a tájat, a borág növekedését, a mustosodást, a kád muzsikás környékét, az érés idejét, a sűrűsödést, a hébért, a finomfalú kelyhet, a gazda szeme villanását a kóstolás misztériumában és az érzékek hullámos páráját a vacsoraasztal fölött. A szóban forgó ital genezise lehet különböző, ültethette Noé vagy Dionüszosz az első venyigét, az bizonyos, hogy nálunk itthon van:

Örzi e táj – Pannónia földje – a római kor hagyatékát,
Hajti renyegét szaporán, s oltja a bölcs veterán,
Tudja Alisca, e hely, leve mustja, ha mennyei lét ád,
Leppent múlt, s vele bor, bírnia lesz ez a bor.

Kis Pál anakreóni epigrammáira nem egyszerű időmértékes bortörténet. Mélyen kötődik Szekszárdhoz, ahonnan pápák vitték a hegy levét, s ahol – akárcsak Attikában – szinte mesék nőttek ki a pohár emlékestekor, hiszen Háry János a kadarkás esték obsitosa volt. Ezért van különös fényköre az itt alkotott epigrammáknak. Óh, genius loci! Itt minden a vén harcos bujdosó poharáról való! Ez a tüsszentés és nevetés közötti szünet a mulandóság másnapokra való megalkotására. Ilyen háttérrel minden képzettársítás elképzelhető és megengedhető a táj borainak megéneklése idején:

Asszonyi dombok ölén kicsi bakhát szopja a keblet,
Lágy teje néki a lét, érlel erős venyigét.
Érve a kék szeme, úgy megigéz vele, bűnre is rászed,
Ajkadon csókja a vér, szűz a Kadar de ledér.

Ez epigrammák vígan követik a pincézés menetét, a fajtatiszta, illetve az értéssel házasított borok hangulatát, a gazdák mesteri munkáját, mindazt, ami a Baktától a Bödőig a levegőt jelenti. Jelzés ez a könyvecske: egy, a tájainkról a szegényes közelmúltban tűnőben volt kultúra vidám és elmés visszahozatalának jelei állnak benne. Írjanak az értő poéták még sok ilyet, hogy a bor ne a vedelés emblémája legyen, hanem – amint az Írás jelenti – az üdvözülés előestéjének itala.

H. Németh István nyugalmazott evangélikus lelkész – máskülönben kiváló novellista – az emlékezet tájait pontosan megidézve vezeti be azt a könyvet, amelyik egy igen régi és nem kevésbé híres borvidék hajdani ragyogását igyekszik helyreállítani, legalábbis e folyamat egyik gerjesztője kíván lenni. A rekonstrukciós lépés érdekében alakult ki Szekszárdon az az összefogás, amely egy csapatba hívta a politikust, a helytörténészt, a szőlészt, a gazdát, a grafikust, a fotóst és még másokat, akik a kolophónra sem fértek.

Az albumszerű, szép kiállítású kötet szerkezetéből kiderül, hogy minden érdeklődőre számítanak a szerzők. A szekszárdi bor történetét át néhány oldalnyi, hiszen az első rész régészeti leletek, hagyományok, amelyek szőlőművelésre utalnak, még a kelták és a rómaiak idejéből valók. A középkorban, a török hódoltság idején, és azt követően egyre boruló irodalmi és kultusza van a bornak. Ez válik a terület fő jövedelemforrásává, s persze a szőlőművelés legjellemzőbb tevékenységévé.

Neves pincészetek borászai jegyzik a kötetben a „szakmai” fejezeteket. A táj jellegzetes fajtáit termesztése, művelése, származás- és eredetvédelme a témája a dr. Diófási Lajos által szerzett résznek, a különböző borok elkészítésének mesterségéről pedig dr. Domonya Péter, Ujszi Tamás, Módos Ernő és Vida Péter egy-egy tanulmánya szól. A Szekszárdon legnépszerűbb vörösborok készítési technikáján kívül a rozé, a fehérbor és a dombvidéken újdonságnak számító barrique bor születésének titkaiba is bevezetnek a gyakorló és méltán híres borászok írásai.

A hegy leve akkor tölti be hivatását, ha erősíti a lélek hámbíró villant fel az író konkrét, lejegyzett variációkban is tartható példát. A Kodály-jegyzés, a Czuczor-változat, az Erdélyi-által leírt lehetőség jelzi, hogy énekes, hangszeres dallamától elvált költői vagy műköltészeti élete is lehet ugyanannak a leleménynek. Krúmlis, népfogadalmat kell hogy tegyenek egy minden botránypolitizálást elutasító, emberi hangon fogalmazó közélet és egy meghitt öröklép megalkotására. Állítom, hogy ezt a fogadalmat meg is teszik, és Csengey Déneshez méltó, önemésztő lelkesedéssel tevékenykednek majd azon, hogy egy gerinces, büszke társú nemzet lépjen be Európába, amelynek karakterét nem az örökös sirámok jellemzik, hanem erős akarata és látható életereje. A példa így és csak ezáltal teljesedhet ki, válhat a mindennapok vezérmotívumává.

Mivel a bor a termelő és a fogyasztó között adás-vétel tárgya, a bormarketing neologizmussal címzett szakasz a könyv fontos része. Az evszázadok során kialakult technológiák az értékesítés során nyerik el értelmüket. Két táblázat (Köpönczei István és Kis Pál István) írása hozza nálunk korábban rosszízű tevékenységnek – a hírverésnek – ami rendkívül fontos az ital életútján. A könyv záró fejezeteinek gyakorlati ismereteket a szekszárdi borról, hagyományos és meglepő felhasználásairól pedig fajtáról, a borvidék pincéiről, a termelőkről, vállalkozásokról és szervezetekről. Az egész kötet kivételnek színvonalát nagymértékben emelik a Diófási- és Kapfinger-fotók, valamint Balky Péter grafikái.

Ez a könyv régen váratott magára. Ideje volt a valódi és jó boroknak hírt kelteni: egy város legfőbb jelképévé gyarapodásának leghitelesebb tárgya és eszköze mutatkozott be ezáltal az országnak. Bízunk abban, hogy a kötet nagy világnyelvekre fordított változat is megjelenteti a kiadó, hiszen minden késlekedés növelheti borpiaci lemaradásunkat.