Meditatív beszélgetés Mészöly Miklóssal

– Az egyik írásod így kezdődik: „Nehezen lettem íróvá”…

– Az, hogy az ember miképpen lesz író, hosszabb és behatárolhatatlan élmény vagy élménysor eredménye. Énnálam szinte kezdeti felismerés, a világra való korai rápillantás eredményezte, hogy keresek egy közeget, közlési formát, ami által nemcsak a belső feldolgozás szintjén vehetem tudomásul a dolgokat, hanem vissza is tükrözhetem valamiképpen azokat. Természetesen a gyermeki fantázia és lélekrezdülés világában ez másképp, de mégis lényegében ezzel azonos módon – elég korán – jelentkezett nálam. Maga az írás és a rögzítés szinte a kora kamaszkor óta kísértett. Mindez nagyon mélyen ágyazódott abba a családi, társasági, társadalmi és szűkebb geográfiába, amibe beleszülettem. A legérzékenyebb anyag a fejlődő kamasz- vagy gyereklélek: minden lenyomatot hagy benne. Velem is így történt. Tehát azok a táji jellegzetességek, adottságok, amik Szekszárdhoz közismerten fűződnek, szinte annak arányában növekedtek meg bennem, ahogy az időben előrehaladtam, s egyre erősebben jártak vissza. Elmondhatom, hogy mire megvénültem, szinte a gyermekkor közelségébe került az árterek vidéke, Szekszárdnak ez a nagyon speciális, a magyar Dél-Provence-ra emlékeztető dombi világa, s a szőlőkultúrával együtt járó emberi–társadalmi társas együttlét. Az egésznek a miliője meditatív hangoltságra készteti az embert, főleg egy ilyenfajta indulás esetében, mint az enyém is volt. Ehhez a belső meditálásra való hajlamhoz hallatlanul szuggesztív és erős háttérvilágot tudott adni a Szekszárdhoz kötődő présház és a várost körülvevő dombok hangulata. A város lakossága kicserélődött. Többen elmentek – én itt vagyok. Rengeteg olyan új arc van, akit a biológia vagy a történelem változása hozott. Megnövekedett a város, históriailag felgazdagodott, az ország több tájáról jött emberek hozták a maguk reflexeit. Ezek már újabb élményeim, és igen elmélyítő módon hatottak rám. A város – hivatalaival, intézményeivel – még megőrizte a valahai megyeszékhely hangulatát, amibe az iparosodás és a beköltözés révén másfajta mentalitás is belevegyült. Nekem nem nagyon kell már az utcán köszönnöm, illetve sokszor erőlködnöm kell az arcok láttán – „csupán megöregedtél, vagy te más vagy?” –, mert nem tudom hirtelen eldönteni az arcról, hogy egy kamaszkori emlék-e. Aztán pillanatok alatt kiderül – és ez nagyon sok kedves találkozás hátterében ott van –, hogy az illetővel életünknek egy nagyon-nagyon fontos szakaszát együtt töltöttük. Ilyenkor megindulhat a beszélgetés, amennyiben présház van, akkor ott, de ha még nem volna más intézmény a régi, hangulatos szálló épületében, akkor megindulhatna ott is. De hát a piac mindenhol elvégzi a maga méltóságos rombolását. Amit Szekszárd a maga atmoszférájával adott, az nagyon mélyen beleivódott írásaimba.

– Pécsről azt mondtad: „Az első urbs volt, amely megérintett”.

– Valóban. Ez a város már a szellemi fejlődést megalapozó Szekszárdról való kitörés területét is jelentette. Pécs sajátosan más és mégiscsak dunántúli, ugyanaz a szuggesztió. Szekszárd mellett Pécs – a maga kultúrájával, nagy tradíciójával – nekem valóban urbsként ugrott elő fejlődésem során. Intézményeivel, könyvtáraival, színházával adta azt a többletet, amit egy fiatalember megkaphat. Ehhez járult, hogy Pécs – a maga irodalmi múltjával, folyóirataival – egész Dunántúlnak, Pannóniának volt a központja. Ide tudtam én a magam módján „kiáramlani”. Itt teremtődött meg a Jelenkornak – Várkonyi Nándortól kezdve Szederkényi Ervinen keresztül a maiakig – egy olyan korszaka, melyben megindulhatott közös munkálkodásunk. Nagy örömömre szolgál, hogy az „aczéli” sötét korszakban, amikor annyi atrocitásnak volt az a fiatal nemzedék kitéve, amelyet megilletett egy saját erkölcsi szintjén való kommunikálásra alkalmas szerkesztőség, ez a folyóirat létezett. Pest ebből a szempontból nagyon leromlott. Az ötvenes években indult egy írónemzedék – amely ma már nem annyira fiatal –, Nádas, Esterházy és Balassa, szóval a „Péterek” csillagvilága. Én akkor úgy éreztem, hogy az ő számukra nagy fellélegzés volna, ha ebből a Budapest-centrikusságból, ami az irodalmunkat is oly mélyen tudja jellemezni – főleg az akkori időkre volt ez igaz –, exodust kell végrehajtaniok. Ehhez itt, Dunántúlon adva van ez a pécsi műhely, ahova szép finoman – hogy a politikának ne adjanak újabb okot atrocitásokra – kihúzódhatnak. Elsősorban a Jelenkort vegyék számításba, mert olyan vezetése van, amely örömest kész helyt adni az ő munkáiknak. Nagyon jó gondolatnak érzem utólag is ezt részemről. Bevált, mert az új, a mai időknek megfelelő szerkesztési elvekkel dolgozó pécsi folyóirat ekkor emelkedett fel egy olyan dunántúli népiességből, amit egyébként nagyon tudatosan fel is vállalt. A dunántúli irodalom közlése és támogatása után országosan jelentős kulturális és esztétikailag igen rangos folyóirattá nőtte ki magát, s tartja is ezt a színvonalat a mai napig. Mindez folyamatában akkor indult meg. A fiatalok már automatikusan fordulnak a Jelenkor felé. A vidéken megjelenő folyóiratok közül nívóban, modernségben, esztétikai értékvilágban ma Magyarország egyik legjobb lapja. Nekem akkor ez a kapcsolat rengeteget számított, amint az is, amit Szekszárdról mondtam, s aminek nemcsak életviteli vonatkozásai voltak, hanem egy sajátos vonulata, történelmisége. Onnét is sokat kaptam. Pécs és Szekszárd nagyszerűen kiegészítette egymást akkoriban. Különösen attól a megrendítő pillanattól kezdve, mikor első kezdemény-írásaimra Várkonyi Nándor olyan hihetetlen nyíltsággal válaszolt. Levelezett velem, és kitüntetett engem azzal, hogy az akkori, a régi Sorsunk-időkben én legyek a lap szekszárdi szerkesztője. Anyaggyűjtéssel, tehetségek felkutatásával bízott meg. Nem volt ez széleskörű munka, de a megbízás etikája és a bizalom egy fiatal, induló író felé az, amire a mai napig is csak nagy-nagy melegséggel tudok visszagondolni.

– Első témáid gyakran kapcsolódnak a katonasághoz, a frontidőhöz.

– Ez természetes. A história úgy hozta, hogy az én nemzedékem mellszélességgel ezt a világot volt kénytelen vállalni. Egyenes úton röpítettek bennünket a katonaságba, a front világába, aminek a drámája országosan közismert és agyonírt, agyonmesélt dolog. Természetesen nekem is ez adódott, mert az egyetem elvégzése után – a prebarbarizmus korszakában – gyakrabban jártam haza, hisz a szüleim éltek még. Mielőtt a frontra kimentem, az utolsó évet is úgy töltöttem el, hogy ledoktoráltam, hazautaztam, s már a fejem fölött lógott a behívó. Nem tudtam, mikor fog bekövetkezni a dolog. Én a belső etikám szerint a katonaságot megfontoltan ki akartam kerülni, mert ebben a mocskos háborúban behívottként sem akartam részt venni. Azonkívül nem is Magyarországon akartam folytatni a tanulmányaimat, mert módom és lehetőségem lett volna – ha útlevelet kapok – Franciaországba menni. Csak akkor már az én korombéli nem kapott útlevelet szabadon, hanem fenntartással. Mi pedig behívás előtt álltunk. Én Párizsba, a Sorbonne-ra készültem. Ott akartam az irodalom és filozófia szakra beiratkozni. Hogy jól történt-e vagy sem, ezt az ember utólag ne nagyon kutassa. Mindenesetre megvolt annak a lehetősége – ha ilyen fiatalon kerülök ki, s mivel a francia kultúrát és nyelvet a gimnáziumban Hencze Béla tanár úrnál igen megszerettem –, hogy akkor más helyen, más nyelven élem tovább az életem. A mi térségünkből erre több példa van. De jó úgy, ahogy történt.

– Az irodalomtól és a filozófiától nem váltál el.

– Nem váltam el. Alapvetően pontosan ugyanazon a pályán maradtam, csak egy lelkileg-szellemileg évszázadosan felszabadult környezetben, fiatalos elszántsággal az ember hamarabb, sőt azonnal otthonosan kezd mozogni és szedi föl, amit ebben a világban lehet. És főleg nem a késleltetettségnek abban az állapotában, amibe én és az egész nemzedékem beleestünk. Aztán ami a fogságból való hazatérés után várt itt bennünket, mindenre alkalmas volt, csak arra nem, hogy megfelelő ritmusban és időben elkezdjük belső önépítésünket és művünk építését. Olyan időszak következett, amelyik – köztudott – egyáltalán nem szolgálta azt, hogy kellő időben ki is hordja az ember műben, ami felgyűlt benne. A különböző retorziók, támadások, lehetetlenségek következtében minden halasztódott. Utólag erre is azt mondom, hogy ennek szintén megvolt a jó oldala, mert ahogy a dohány fermentálódik, és az állatásban is jobb ízű lesz, az ember a belső élményvilágából az útközben elejtett, elszórt és időszerűtlenné vált dolgokat már nem hordozza tovább. Mindez egy anyagszelektálás belső kényszerére vitte rá az embert, amiről nem állíthatom, hogy bizonyos esetekben nem tett jót, illetőleg egy írónak ez a fajta fejlődési sorsa speciálisan meghatározta, amit később csinált. Tehát visszahatott rá. Az sem válik be mindig, mikor valami vélt vagy igazi – úgynevezett – szabadságban a fiatal alkotó minden lehetőséggel rendelkezvén szórja, teszi le a maga kis művecskéit, amelyek belülről nincsenek kihordva. Mert ebben is különbözőek vagyunk: van, akiben alkatilag benne él a belső érés pillanatának a kivárása. Van, akinél ez zseniálisan adott. Ahány író, annyi fajta. Egészében véve mégis azt gondolom, hogy a fiatal nemzedéknek – s amit tudok, ebben is segítek – meg kell adni minden időpontban a megszólalás lehetőségét. Ezt tartom természetesnek. Különös értelmet kap ez akkor, ha külső politikai és egyéb hatalom beleszól az ember fejlődésének vonalába. Olyan destruktív elemeket is hoz magával a politikai erőszak és diktátum világa, hogy aztán valóban író és személyiség legyen, aki az adódó csábításoknak nem bedőlve, egyenes vonalúan túl tudja élni az adott időszakot. Külön szomorú beszélgetés tárgya lehetne, hogy a háborúval ránk köszöntött időszak alatt hány méltó tehetség pusztult el, ahol a háttérben nem állt a lélekjelenlétnek és belső erőnek a fedezete, s hányan és milyen formában torzultak. A magyar irodalomnak ez az időszaka – személyekre lebontva – egy egészen drámai fejezete.

– Az atléta halála volt az a könyved, amelyre az ország fölkapta a fejét. Ennek kiadása körül is gondok voltak.

– A kiadás körül bőven voltak gondok. Éppen ez az az első hosszabb lélegzetű írásom, amely nagyon-nagyon pontosan kötődik egy bizonyos vonulatában Szekszárdhoz s a gyerekkoromhoz. Annak a fiatal gyermek- vagy kamaszközösségnek az élete az én akkori korai kamaszvilágomnak majdnem személy szerinti feldolgozása. Persze a neveket és mást is megváltoztattam. Ebben a pszeudo békében – mert hiszen az egész történet a prebarbarizmus korszakában játszódik – a regény lapjain nevelődik az a generáció, amelyet belelöktek a háború molochjába és malmába, a németországi kiképzőtáborok világába. Ez volt az az utolsó pillanat, amikor még egy régi kultúrán és annak szuggesztiói között nevelkedtünk, de már előre felsejlett, hogy mivégre megy a dolog, hol leszünk föláldozva. Ha Szekszárdra koncentrálok, egy nevet mondok: Ulrich patika. A templom tér és a főtér közötti szakasz jobb oldalán van – mára már könyvüzlet –, ez volt a centrum diákkorunkban. Minden fiatalkorú csoportosulás talál egy helyet, házat, udvart, ahol összejönnek. Nekünk ez volt az Ulrich patika udvara, a nagy ház helyiségeinek labirintusa, ahol mi fiatalos őrültségeinket csináltuk. De nemcsak a hely számít, hanem maga az ifjúkori társaság is, melynek köréhez minden rosszalkodás, bolondozás fűződik. Tehát a regényt megírtam, de azonnali és nagyon merev elutasításban részesült mind a két kiadónál, a Magvetőnél és a Szépirodalminál is. Ez a visszautasítás eltartott körülbelül két-három évig. Ekkor adódott számomra egy lehetőség, hogy Párizsba küldjem a kéziratot. Az egyik legnevesebb kiadó, az Edition de Seuil azonnal elfogadta és vállalkozott kiadására. Én közben lehetőséghez jutottam, hogy kiutazzam, s engem ott már kész szerződés várt. A szerződést nekem akkor nem volt jogom aláírni az ilyen meg olyan rendelkezések szerint, de – mert a pesti kiadók fogadtatása olyan volt – természetesen minden lelkifurdalás nélkül aláírtam. Még a kiutazásom évében meg is jelent a regény franciául. Amikor hazajöttem, rettenetesen elővettek. A minisztérium kultúrosztályának ávós részlege kezelésbe vett a legkülönbözőbb gyanúsítgatásokkal: mi van a háttérben, miért írtam alá, ki intézte el. Még véletlenül sem jutott eszükbe, hogy esetleg maga az írás önmagát meg tudta védeni és biztosítani tudta, hogy kiadják. Bizony elég nagy botrány kerekedett ebből, s azonnal retorziókkal éltek. Letiltottak, nem tudtam publikálni semmit.

Így kezdődött, és ez a döcögés hosszú-hosszú évekig eltartott. Mindig találtak a működésemben valami olyat, amivel állítólag borsot törtem az orruk alá. Szerintük felháborítóan viselkedtem és írtam. Volt, amikor mégis átcsúsztak az írásaim például az Új Symposionhoz, Délvidékre. Az egyik nevezetes újévi számban egy hosszú interjúban állítólag olyan kemény kritikát írtam, ami itthon majdnem büntetőjogi következményekkel járt. Egy kötetem akkor éppen készülőben volt. A Magvetőnél erre az interjúra való hivatkozással azonnal leállították a nyomdai munkákat, az elkészült példányokat pedig lezárták. Aztán egy vagy másfél év múlva eresztették ki piacra. Ilyen kedvességekkel szolgáltak. Közben a francia kiadás után két évvel Németországban a Hanselverlag – amely a mai napig nagy kiadó – is vállalkozott a regény kiadására, amely meg is jelent. Az a furcsa dolog történt – s tulajdonképpen az ilyenfajta botrányokban én voltam az úttörő –, hogy ez már sok volt a kultúrpolitikának. Németül, franciául is megjelent a kötet, kedvező kritikát kapott, és még hozzá lehetett tenni az értékelésnél, hogy „Magyarországon meg nem jelent könyvről van szó”. A külföldi publikálásra kényszerített orosz írók példája is megteremtette azt a kínos szituációt, hogy már otthon is kellemetlen volt a dolog, s végül valahogy mégis engedélyezték a megjelenésüket. Így következett el aztán az, hogy Magyarországon is – nagy nehézségek árán, ilyen előzmények után – kiadták a könyvem. Elmondhatom, hogy írásaimnak ilyenfajta kezelése és a velem való bánásmód – szilenciumokkal és azok megszakításával – elég sokáig eltartott. Ha összeszámolom, több mint tíz év telt el így, hogy állandó szilencium árnyékában dolgoztam, próbáltam magam előrevinni és fejleszteni. Nem volt könnyű dolog. Ez akadályfutás volt, nem síkfutás. Erre mondtam az előbb: nem kívánom a fiataloknak, s minden erőmmel azon vagyok – ha tudok segíteni –, hogy ne ilyen pálya legyen az ő sorsuk. Szegény Szederkényit Pécsett, amikor Aczél lement s meglátogatta a Jelenkort, a nyílt színen kérdezte, hogy „olyan nagy szükségük van maguknak erre a Mészölyre?” Az ilyen kérdés abban az időben egy finom utasítás volt, hogy azt az embert hagyják el. Tudniillik a szerkesztőség és a lap számára egy ilyen megjegyzés után megvolt annak a veszélye, hogy valamilyen retorziót kapnak. Szóval én már ötvenéves voltam, mikor viszonylag simán kezdtem írásokat adni folyóiratoknak, és nagyjából biztos lehettem abban, hogy nem fognak a szerkesztőtől jelentést kérni föl a pártközpontba. Tekintettel arra, hogy Magyarországon a férfiak átlagéletkora hatvanhárom év, egy ilyen országban, ilyen perspektívák mellett úgy alkotónak lenni, hogy az ember ötven évig a puszta megjelenéséért próbáljon harcolni, ez netán sok egy emberéletből.

– Úgy tűnik, az élet és a művek eléggé elevenen összefüggenek. A Saulus című könyvedben van-e más modellje is a főszereplőnek a tarzuszin kívül?

– Ez a regény egy erkölcsi magatartás, egy erkölcsi pályafutás, a maga religiózus háttere nélkül is egy emberi pszichodráma. Erre életszerű modell nagyon-nagyon áttételesen bizonyára volt. Ebben az esetben nem kívülhelyezett, hanem az ember önmaga lelkivilágában megtalált bizonyos moccanatokat rak össze, s abból építkezik. Tehát nekem belülről rokon volt a szenvedélyes érdekeltség pszichodrámáját megírni, s ez előbb-utóbb egy Saulban fölfedezett és megtalált, egész emberiséget átjárt és szuggerált alaknak a megépítésében csúcsosodott ki. Nem külső személyben, önmagamban találtam meg azt a réteget, amely képessé, alkalmassá és érdekeltté tett, hogy ezt megírjam. A Saulus az, amelyet írásaim között talán én is a legkomprimáltabbnak tartok, amely a leghiggadtabb stiláritást hozta ki belőlem. Egyet tudok azokkal érteni, akik azt mondják, hogy talán ez a legérettebb, legsikeresebb könyvem.

– Ma egyre ritkább, hogy valamely műre hasonló figyelmet szánna a közvélemény.

– Hogyan is lehetne megmozgatni az embereket? Egy bizonyos mértékig változott az érdeklődés és az ízlés irányvonala. A mai fiataloknak itt van a posztmodern, ami most éppen mindent lehengerlő irányzattá vált például a zenében. Már szinte nem lehet más dallamvilágot dicsérni – vagy megérthetővé tenni a fiatalok számára –, mint azokat a melodikus irányzatokat, amik most az egész világon tombolnak. Én már számon tartani sem tudom a sok irányzatot. Ha a Magyar Narancsot olvasod, egész külön mellékletben foglalkozik egyes híres vagy kevésbé híres zenekarok muzsikájának mondanivalójával. Ez nagyon érdekes és komplikált probléma. A posztmodern mint irodalmi megközelítés és irodalom olyan mértékben vált önmagára reflektáló individuális konfesszióvá, hogy a szövegekben szinte meg sem említődik az a makettszerű világ, amiben élünk. Ezekből a posztmodern szövegekből nem lehet megtudni, hogy ezerkilencszázkilencvennégyben Magyarország hogy nézett ki, legalábbis legtöbbjéből nem. Ez ugyanakkor a fiatal nemzedék olyan tetszésének örvend, hogy én ehhez képest magamat mélységesen konzervatívnak érzem már. Holott, amikor indultam, én voltam az, aki egyfajta konzervativizmusból kitört. Ez – úgy látszik – bekövetkezik időnként minden egyes nemzedéknél. Az ember beleöregszik, pudvásodik a maga világába, és jön egy következő nemzedék. Ezek a fiatalok nyilván sokszor azt mondják: most már menjen ezekkel az őskori dolgokkal. Ezek az „őskori dolgok” a realitásnak mégis olyan elemeivel képesek működni, amelyek egy idő múlva mintha időtállóbbnak tudnának bizonyulni. Gondoljunk arra, hogy Csehov úgy írt le, oly félelmetes, csodálatos életszerűséggel egy világot, amelyik úgy tűnt el, hogy nyoma sem maradt. Olvasod, s egyszerre benépesül a szobád élő, hús-vér emberekkel, egy olyan világgal, mely túléli a pusztulását. Ha a különböző izmusok korabeli termékeit nézem, nagyon érdekesek a Nyugat régi Európa antológiái: a Spanyol irodalom, a Német irodalom és a többi. A diákkori könyvtáram darabjai még megvannak. Micsoda izgalommal olvastuk: expresszionisták, szürrealisták! És ami ezekben össze volt gyűjtve, ma olvasva egyszerűen irodalomtörténeti – enyhén szólva unalmas – kuriózum. Én tudom az írás irodalomtörténeti jelentőségét, de mint olvasmány már nem tud igazán fölforrósítani. Ha ma olvasok Tzarától egy szürrealista vagy dadaista verset, amit annak idején érthetetlennek találtunk, hát egyszerűen olyan átlátszó, mint egy pohár víz, csak hát nem érdekes.

– Az irodalmi aktualitások mentén óhatatlanul feltűnnek a közéleti divatok is. Miként élsz együtt ezekkel?

– Tulajdonképpen nem mondható heroikus küzdelemnek, hogy az esztétikát és szépirodalmat érintő egyéb kísértéseknek ellenálljak, mert egész egyszerűen érzéketlen voltam a kísértések által felkínált gesztusok és témák iránt. Nem kellett nekem küzdenem. Nem arról volt szó, hogy kínálják nekem azt a cigarettát, és én nem veszem el valami nagy küzdelem árán. Azért hagyom ott, mert nem kívánom. Én eléggé autonóm módon indultam el a magam esze, talentuma, képessége mentén egy meghatározott irodalmi ábrázolás, témakeresés, tématalálás irányába. Nem külső hatások szorítottak rá, hogy odahúzódjam vissza, egyszerűen: az érdekelt. Más dolog az irodalom és a szépirodalom közéleti szerepvállalásának kísértése, s megint mások ennek irodalmi–publicisztikai csapdái. Ami a magyar irodalomban mindig jelenlévő nemes csapda volt az írók számára, hogy a hazai problematikát, a politikával, a hatalommal kapcsolatos kérdéseket és az író etikai vállalásának, a vállalhatóságnak problémáját együtt kezeltük. Nem tudtuk nagyon régóta historikusan függetleníteni egymástól az írói szférát, a civil és a közéleti szférát, mert a históriánk jellege volt olyan, hogy kimondott-kimondatlan módon igenis igényelte a hazai értelmiségnek valamilyen részvételét. Egy igazi író mindig érezte, hogy itt valami differencia van, de legalábbis a nagy történelmi pillanatok időszakaitól eltekintve, amikor ez olyan evidenciával éleződött ki, mint a reformkorban, amikor egy Széchenyinek, egy Eötvösnek, egy Keménynek nem lehetett lelkiismereti problémája, hogy a Zord időket írja-e vagy pedig éppen a képviselőválasztás kérdésének politikai taglalását. Nem vált bennük oly élesen ketté a dolog. A magyar történelemnek – mint a többinek is – vannak ilyen kivételes pillanatai, amikor a kétfajta érdeklődésünk kétfajta irányultsága gyönyörűen tud passzolódni. A mi óriási példánk Széchenyi, akiről mindenki tudja, hogy legalább annyi benne a literátusi vagy akár költői véna, mint a közéleti. Ő egy komplex személyiség, de hogy ő azzá lett – és az ő révén Magyarország azzá, amivé –, számára nem csapda volt, hanem egy csodálatos együttes teljesítmény. Ám ez személyi adottságból eredő kivétel volt. De vannak még példák. Eötvös is megírta A XIX. század uralkodó eszméit. Ez filozófiai, politikai, történeti szempontból nemcsak hogy azsúrban volt az akkori Európa hasonló írásaival, hanem ott volt a legelsők között. Máig ható, ma is aktuális dolgokról szólt. Minden másképp merült fel a mi nemzedékünk és a nálunk valamivel idősebbek számára, mert megjelent a szellem porondján egy politikai hatalom, amely a gondolkodás és a többi szellemi érték olyan árleszállítását követelte meg az írásokban, amit egy becsületesen és etikusan érezni és gondolkodni tudó ember nem vállalhatott már. Ez volt a csábítás! S az, hogy az egy bizonyos szint alatt működni, élni képes vagy gondolkodni próbáló emberek ezekbe a csapdákba, mint a légy, belehullottak. És hol vannak már? Most látjuk, miután valamelyest túl vagyunk rajta. Belehullottak, méltán. De író számára, mikor egy író hull bele ilyen csapdába, akkor igenis szomorúságot jelent. Féltem vagy félteném a tehetséget s ami abból kijöhetett volna, ha nem fogadja el ezt a kihívást. Említettem már korábban, hogy szomorú története lehetne beszélgetésünknek ez az időszak, ha azokat a tehetségeket venném sorra, akik elbuktak, s hogy min buktak el, és hogy milyen hiábavaló módon, milyen öntévesztések árán. Ez valóban szomorú.

– Szekszárddal való mai kapcsolatod milyen? Minden esztendőben összejönnek ebben a városban – szüret táján – neves gondolkodók, politikusok, hogy a világ egy-egy aktuális problémáját megbeszéljék.

– Ez kapcsolatban van azzal a problematikával, hogy a politika és a hatalom milyen kihívást jelent az írók számára a mi korunkban. Azok a világpolitikai események, amelyek az elmúlt tíz évben megrázták ezt a térséget, alapvetően áthelyezték a súlypontokat és megszüntették a régi determinációkat. Valóban egy új helyzet, egy csendes, vér nélküli forradalmi helyzet alakult ki, s ez alapvetően megváltoztatta a gondolkodni tudó emberek helytállási szükségességének kérdését. Ebben az elmúlt néhány évben, mikor nálunk a fejlemények kezdtek abba az irányba hajlani, hogy előbb-utóbb valamilyen változás lesz, illetőleg amikor bekövetkezett a változás, és ez után fölmerült – mert fölmerülhetett – egyfajta külső, reális – tudati és életmódbeli – változás lehetősége, ez olyan kollektív tevékenységi erőfeszítést igényelt – és igényel még ma is –, amely fölveti azt a kérdést, vajon milyen határig indokolt és jogosult etikailag az ország gondolkodó értelmiségi része kivonni magát. Nekem az elmúlt néhány évben tényleg volt olyan tevékenységem, amelyre azelőtt soha nem került sor, mert egész egyszerűen a dolog önmagában – mint téma – nem az én asztalom. Én igyekeztem mindig – noha a politikai helyzet módot, lehetőséget nem adott – úgy ülni asztalhoz, hogy be legyen fűtve, a kávé oda legyen készítve, hogy én csinálhassam a saját dolgomat. A politika az én lakájom, és ő is a maga dolgát csinálja. De ha a házban fölborul a rend, akkor számon kérem, elbocsátom, kirúgom: rotáció! Egy normálisan működő, nyugati históriai múlttal rendelkező francia vagy angol társadalom számára ez már nem probléma. Ott a politika valóban mint lakáj működik. Arra a kérdésre, hogy mennyire érdekli az olaszokat a politika, egy olasz újságírónő azt mondta: „Áh, cirkusz az egész. Néha félrehúzzuk a függönyt, benézünk a függöny mögé, röhögünk egy jót és megyünk tovább.” Az olaszok – ahogy mondani szokták – már kétezer év óta billennek át egyik válságból a másikba. Hozzászoktak, hogy válságban élnek, és nagyszerűen élnek s produkálnak benne. De nálunk, itt, súlyosabb a dolog. Életpályám során ezekben az években a magam módján – bizonyos, inkább publicista szinten, de a magam gondolkodásának mégiscsak eleget téve – elkarlandoztam olyan területre, olyan témákba, amelyekben jártasságom szakmailag nincs. Legfeljebb annyi, amennyi egy következetesen etikus és igazságra törekvő gondolkodás birtokában, a vélemény kimondásának igényével minden embernek kell, hogy legyen. Hát ezen a nem szakmai szinten valóban hozzászóltam bizonyos kulcspillanatokban egyes kérdésekhez, mikor úgy éreztem, hogy ez erkölcsi kötelességem. Vállaltam bizonyos megbízatásokat, amelyek már nemzeti-társadalmi megmozdulások szintjén is vállalásnak voltak mondhatók. Ettől – az utóbbi egy évben – elég erősen kezdtem visszahúzódni, mert változatlanul azt éreztem, meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy osszuk föl mi, társadalom és értelmiség az igazi feladatokat egymás között. Ne kontárkodjunk bele jó magyar módjára állandóan a hatalom és a szervezés problémájába! Arra születni kell az embernek, tanulnia kell, hogy az ország életvitelének minőségét menedzselje. Civil állampolgárnak és nem minden lében kanálnak kell lenni. Ám amikor baj van, és amikor én, civil állampolgár a jogommal élek a szavazáson, akkor a rotáció mellett döntök: kirúgom őket, mert nem jó cselédek voltak. Jöjjenek az újak! Ez lenne a dolgok természetes ritmusa. Egy franciát egy olyan magánbeszélgetésbe belerángatni, hogy pillanatnyilag mi újság Chirac körül, nem lehet. Még hogy ő ilyennel töltse az idejét? Hát majd amikor választ, azt mondja XY-ra: ő egy nagy szar, emez még nem bizonyította be, hogy akkora, tehát erre fogok szavazni. Egy francia így szól a nemzeti ügyekhez, és nem úgy, hogy az újságokba irkál, hozzászól szakértelem nélkül gazdasági vagy más kérdésekhez. Nevetséges; hát hogy szóljak én hozzá gazdasági kérdésekhez, mikor még azt sem tudom, hogy a kamatláb emelkedésének mik a feltételei. Gőzöm sincs hozzá!

– Ebben a szellemi munkamegosztásban mit vállalsz, mik a terveid?

– Most végre beköszöntött az az idő, amikor módomban van a „megosztott munka” kihívásait elfogadni, és én el is fogadtam magamban magam számára. Ebben egy leheletnyi rossz lelkiismeret is van – hisz nem vagyok semleges –, mert vannak témák, alkalmak, amikor jelenségeket, gesztusokat és szituációkat látok s ezek interpretációját sajtóban, médiában, parlamentben. Fölberzenkedik bennem, hogy ordítani kéne vagy valami olyan szót mondani, amitől azt gondolom, hogy megoldás vagy igaz. S akkor lecsitítom magam, hogy ne próbáld a világot megváltani olyan helyen, amely nem igazán az asztalod, és akkor mindig nagyobb nyugalommal ülök le a kis komputerem elé. Hála Istennek, a közéleti kihívásoknak jobban ellentudok állni, hisz más időmatematika szerint él az ember az én koromban, nincs nekem oly sok felesleges időm, és talán fontossági sorrendben azzal kéne többet foglalkoznom, amit az életemmel vállaltam. Hála Istennek, most fejeztem be ezt a regényt, amit könyvnapra írtam, és már benne ülök egy következőben, tehát jobban, erőteljesebben tértem vissza az íróasztalhoz. Persze itt, hátul a nyúltagyamban azért gondolok arra is, ami körülöttem történik, mert annyira nem tudok semleges lenni, hogy ne foglalkoztasson a környezetem lelki, értelmi és szellemi problémája. Hisz ezért maradt az ember itthon – okkal megtehette volna, hogy elmegy –, s ha már így döntöttem, akkor becsülettel végig kell játszani a játszmát.