Mindenki öröksége

Beszélgetés Illyés Máriával az apai szellemi hagyatékról

– Azt mondják, egy könyvtár pontos lenyomat gyűjtőjének szellemi múltjáról, érdeklődéséről. Illyés Gyula sok könyvet hagyományozott későbbi generációkra, elsősorban családjára. Ennek a hagyatéknak a történetét próbáljuk most megidézni. A gyűjtemény alakulásának szemtanúja volt Illyés Mária, a költő lánya, aki nyilvánvalóan nem lehetett ott a kezdeteknél. Az író számára azonban – ahogy az életműből kitűnik –, meghatározó volt az első helyszín. Milyen volt ez?

– Apám pusztán született, s hogy ez milyen volt, két forrásból tudnám felidézni. Aki elolvassa a Puszták népét, annak a szeme előtt megjelenik az a tenyérszerű völgy, amelyben a hosszúkás cselédházak elhelyezkedtek. Gyermekkoromban jártam ott, mielőtt lebontották volna az épületeket. A ‘40-es évek végén apám úgy érezte, jobb, ha vidéken él, hogy elszakadjon a főváros kulturális életétől, amelyből másképp nem tudta kivonni magát. Ekkor felvetődött benne, hogy Rácegresre megy, és bérel egy szobát. El is ment oda, és Ozorára is. Emlékszem, hogy anyámmal meglátogattuk egy alkalommal. Akkor még megvolt a puszta. Ez a két emlék tehát a Puszták népének leírása és az én gyermekkori emlékem egy kissé összemosódik bennem, de arra világosan emlékszem, hogy ott voltunk abban a hosszúkás épületben, amit kiskastélynak neveztek régen. Ez a barakkszerű, tornáccal előkelőbbé tett ház még mindig megvan, de már akkor is elég kopottasnak látszott. Borzasztóan nyomorúságosnak láttam azokat a házakat – apám szülőházát is beleértve – pedig a Puszták népe ez utóbbit úgy örökítette meg, hogy különbözött a cselédházaktól. A leírás szerint apám gyermekkorában szebb volt, jobb állapotban volt, sőt belül csinos is, mert nagyanyám szépen kimeszelte, rendbe tette, a ház előtt orgonabokor és virágok nyíltak.

Az én gyermekkoromban nem ilyen volt már. Túl nagy különbséget nem láttam a pusztai főgépész háza és a cselédházak között. Szüleim biztattak, hogy rajzoljam le a pusztát. Már nincs meg a rajz, de a hosszú házak, a domb és a völgy emlékezetemben él.

Később sokszor jártam ott. A pusztai iskola megmaradt, sőt nagyszerűen rendbe tették, és ma múzeumként működik. Azt hiszem, különlegességnek számít, hogy egy pusztai iskola eredeti állapotában látható ma is. Egyik oldalon a kápolna, a másik oldalon az iskolapadok. Még azokat a tárgyakat is beszerezték, amelyekhez hasonlók hajdan ott lehettek. Nagyszerű gondolat volt ez a rekonstrukció, mert így emléke maradt annak, hogy milyen környezetben tanultak a pusztai gyerekek az osztatlan osztályú iskolákban. Apám innen indult, Rácegrespusztáról.

Ozoráról kevesebbet tudok. Apám családjának apai ága élt ott. Az egykori vendéglő a vár alatt, a templommal és a községházával szemben, a családunké is volt egy ideig. Apám nénje örökölte, és vezette is valameddig. A nagyvendéglő, ahol hajdan Petőfi is föllépett vándorszínész korában, inkább kaszinóként működött. Amikor apám a nénjéhez látogatott, ebben a házban dolgozott. Itt – és Gyánton – írta a Petőfit. A család a környező pusztákon élt és dolgozott.

– Vajon hogyan kezdett érdeklődni Illyés Gyula a könyvek iránt, és miként alakította ki szellemi környezetét?

– A legpontosabb választ erre ő maga adja meg naplójegyzeteiben. Őt idézem:

„Olyan korszakban vitt tovább a betűszomj az iskolai könyveken túl, amikor Európában még előfizetéses kölcsönkönyvtárak is működtek. Egy-egy újdonságukat még hirdették is az újságban, kerítésre szögelt cédulán.

A kis városokban ezek a könyvtárak elég nyomorúságos kis butikok voltak. De volt belőlük a külterületeken is. Dombóváron egy trafik mélyén állt egy terhétől dületeg könyvszekrény. Simontornyán a rokkant újságárus tartott a tolószéke alatt egy köteg füzetes regényt kölcsönzésre.

Teljesítettek könyvtárosi szolgálatot vándor, vagyis házról házra járó regényterjesztők is.
Számon tartottam, hogy a rokoni házaknál hol van szabad prédájú könyv. Úgy értve, hogy látogatásaink elején hol vettek le a szekrény tetejéről vagy a gerendáról egy-egy Rákóczi-albumot, Képes Szabadságharc Történetet, Sobri kalandjait, Afrika fölfedezését, a Juhtenyésztők kézikönyvét. A felnőttek társalgásának idejére kiültettek vele a tornácra. E házakat szívesen látogattam. Ahol a padlásról került le akár egy öreg zsoltároskönyv, vagy Szentek élete, ott magam másztam meg a házvégi létrát, s kúsztam be a rag aljára.

Református templom legközelebb Pálfán volt. Nagyszüleim mégis Sárszentlőrincre jártak; az evangélikusok ottani jó szónok lelkésze, a költői, hírnévnek is örvendő Sántha Károly félretette számukra a szépirodalmi, egyházi, és – mert méhészkedett is – a méhészeti közlönyöket. A fehérneműs szekrénybe, ahol a visszaadásig az ingeknél is tisztábban őriztettek, bejárásom lett rövidesen nekem is.

Méhészeti vonalon haladtam tovább a betűk egyre táguló, egyre áhítottan birodalmába. Cecén az egyik kisebb, de még régi hangzású „tekintetes” uraságnak (Molnár nevűnek) terjedelmes méhészetét nagyapám kezelte, heti két-háromszori odagyaloglással. Még a Boczonády-féle kaptárak hátsó, kiemelhető oldalát is tanácsos újságpapírossal bélelni. Molnár uraság összegyűjtetett minden nyomtatványt, ami csak dohos, mert öreg (mert valóságosan is süllyedő) udvarházába érkezett, s azt évtizedek óta az üdítően viaszillatú, a naponta ragyogó szárazra söpört, emelt padozatú méhesbe hordatta. Embermagasságú oszlop állt belőlük kettő is, a szakadozott vásznú, de drága porcelángombos kanapé mögött. Nem matathatott nagyapám akár naphosszat annyit a lépkeretek kicserélésével, óvatos megszagolgatásával, hogy elmém nem szívta volna kéjjel Majtényi Flóra, Szana Tamás beszélyeit, a mi Madarász Józsefünk dörgedelmeit Tisza Kálmán ellen, még a bihari pontok szögre akasztása miatt, vagy hogy miért nem tűztek fekete lobogót Kossuth temetésekor a vasútállomásokra (amerre a gyászvonat elhaladt)!

* * *

Simontornyán közelébe jutottam két könyvtárnak is. Azaz két könyvszekrénynek. Két közönséges fehérneműs szekrénynek, melynek polcain könyvek sorakoztak. Mivel egy időben voltak hasznomra, összehasonlíthatom őket, ha jól megerőltetem, mi is ragadt meg belőlük a tíz-tizenkét éves koponyámban.

Az egyik a Sió jobb partján, a pincehelyi úton az iparoskör olvasó- (és kártya) termében tárta ki kettős ajtaját a minden vasárnap délelőtt odaszállingózóknak. Valahányszor a nagymise hagyott rá időt, odaloholtam, már csak azért is, hogy apámmal térhessek haza, ebédre. Egyik itt kapott olvasmányomat ma is nyomozom, hasztalan. Tolna vármegye története volt, de oly vaskos kötet, hogy minden kis pusztának (Rácegresnek is) múltját elém tárta. A könyvtárban főleg történelmi és földrajzi (csillagászati) munkák voltak, orvosi, gazdasági, jogi tanácsadók. Regény alig, verskötet semmi. Vagyis a könyveket férfiak forgatták, nem – vagy csak alig – nők.

Ugyanakkor a nagyvendéglő emeleti kaszinótermében az itt már üveges szekrényben regény és regény, képekkel dúsított album. Erzsébet királynéról, Küry Kláráról, Blaha Lujzáról, Napóleonról, a cigányprímásról, aki Chimay hercegnét megszöktette. A regények – versenyt Jókaival – megyénk nagy szülöttének, Vas Gerebennek művei. Hozzátéve még a Pray-féle párbajkódexet, a teniszszabályok kézikönyvét, a híres versenyparipák családfáit (egész oldalas képekkel), kész tán a tükör az olvasók összetételéről.

Ozorán két szekrény is állt a nagykocsma fehér abroszos szobájában. Ezekbe szabad bejárásom volt, lévén a kulcs a kocsmában letéve, lévén a kocsma családunk birtoka. Petőfi első ízben e kocsmában lépett föl mint színész, verset is írt róla. Petőfiről szóló könyvemet részben e kocsmában, részben egy közeli pusztán írtam. Mert írtam a szőlőhegyen is, elhagytam valahol a zsebbe tehető kis Petőfi összesemet. Szöveghű citátumok kellettek. Ekkor néztem át apróra a könyvtárt. Megyénk másik nagy szülöttének, Garay Jánosnak művein kívül vers itt sem volt. Az iskolában, az esperesi parókián sem volt Petőfi. Nem Némedin, Pincehelyen, Igaron. Most már tréfából áttelefonáltam Cecére. Ott sem volt. Az ugyancsak szomszédos Szilasbalhást Németh László gyerekkorára tekintettel hagytam ki.

A középiskolával már az iskolai könyvtárak és a kötelező olvasmányok anyaga szakadt rám és – elém. Az előbbiek híg levében magam is elégedetten lubickoltam Gárdonyi, Göre Gábor és Gracza György jóvoltából. Az utóbbiak zord tengerén a néhány lapnyi tartalmi kivonatok és agyonnyűtt puskák lapátjaival eveztem át, én is. Erről tehát fölösleges képet nyújtanom.

Olyan könyvtár, amelyben azonhelyt olvasnom is adatott, kettő él hálás emlékezetemben. A Sorbonne könyvtára és a Sainte-Geneviève! Ez este tízig tartott nyitva. Négy éven át jegyezgettem kísérletiül diákfüzeteimbe hovatovább már magam is olvasnivalót. Még most is megesik velem, belefáradva-kábulva az éjszakai írásba: attól várom, hogy letehessem a tollat, rögtön fülembe csendül: Messieurs, on va bientôt fermer! Majd kisvártatva – az utolsó mondat
gyors lekörmölése után – hogyan verik a tízet a Pantheon tér felől a tornyok.
Bárhol, életem minden pontján, boldogan vállaltam volna megélhetésül a könyvtárosságot.”

– Tehát már gyerekkorában szerette a könyveket, olvasott, és amikortól módja volt rá, azt hiszem, vásárolt is, kezdetben inkább folyóiratokat. Amíg Tolna megyében, a pusztán éltek, addig nem lehetett erre módja, erre nincs is adat. Később azonban, amikor feljött Pestre édesanyjával, már biztosan megszerezte azokat a könyveket és folyóiratokat, amelyek érdekelték. Tehát tizenéves kora végén bekerült egy olyan körbe, amely az irodalom és a költészet iránt érdeklődött.

Úgy gondolom, megszerezhetett bizonyos lapokat, hiszen amikor már Párizsból írt haza édesanyjának, többször említette neki, hogy vigyázzon az ő összegyűjtött kincseire. Ezek valószínűleg Kassák lapjai lehettek, a Ma és a Tett, esetleg más folyóirat. Sajnos ezek a lapok vagy elkallódtak, vagy elpusztultak, így nincsenek itt a könyvtárban. Ami megvan és dokumentálható, az néhány korai, 1920–21-es kiadvány, amelyeket apám megvett, és ceruzával beírta a dátumot és a nevét. Ezekben olvasható a család neve a régi helyesírással – Illés –, valamint a vásárlás ideje.

Apám a könyveket elsősorban nem a szépségükért, hanem a tartalmukért szerette. Nem is igen volt módja drága könyveket venni. Nem bánta, ha egy kötet olcsó kiadás, nagyon sok ilyen papírkötéses kötetet vett. A későbbiekben sem úgy vásárolt, mint a gyűjtők, hanem mint szellemi ember vette a könyvet, és azt tartotta meg, amire szüksége volt, aminek kéznél kellett lennie, amit elő lehetett venni, amit meg lehetett nézni, el lehetett olvasni. Azonnal látszik a könyvtár struktúráján, hogy az ő szempontja a költőé volt, nem a gyűjtőé, amely természetesen ugyanolyan tiszteletre méltó szempont.

Amikor hazajött, néhány könyvet hazahozott Párizsból. Franciaországban kitanulta a kötészetet, könyvkötő műhelyben is dolgozott. Ott kereste a kenyerét, hogy tanulhasson. Azokban az időkben a Szajna-parti árusoktól vásárolta a könyveket. Ezek általában olcsó kiadásúak voltak, ám ő a műhelyben saját kezűleg nagyon szép bőrkötésbe bekötötte. Érdemes megnézni őket, mert látszik, mennyire érdekelte a mesterség. Még mielőtt Párizsba ment, a gimnazistaként írt verseket is maga kötötte szép füzetekbe másolta. Már diákkorában is igénye volt, hogy aminek a tartalmát becsüli, annak tetszetős köntöst adjon.

Franciaországból továbbra is érkeztek könyvek, hisz a kapcsolatot továbbra is tartotta azokkal az írókkal, akikkel ott összebarátkozott. Párizsban 1926 után több alkalommal volt kint, egyedül vagy az első feleségével. Fölkereste barátait, sőt közülük néhányan eljöttek Magyarországra is. Például Paul Éluard vagy René Crevel, ez utóbbi korán meghalt, öngyilkos lett, de a harmincas években még Tolna megyében is járt, apám említést tesz erről egy helyen. Ezeknek az íróknak a különböző időpontban dedikált könyvei most is megvannak.

Apám azután bekerült a magyar irodalmi életbe. Azok, akikkel jó barátságban volt, dedikáltan odaadták neki a könyveiket. Természetesen vásárolt is sokat. Megvan például egy-egy sorozatban az összes Márai és Móricz. Törekedett arra, hogy a megjelent teljes kiadásokat megvegye. Ezek már első lakásában is meglehettek.

– Volt-e olyan könyve, amit különleges külleme vagy kiadási ritkasága miatt szeretett másoknak is megmutatni?

– Apámat oly mértékben a tartalom kötötte le, hogy nehéz ilyenre visszaemlékeznem. Persze a fiatal korában megvásárolt kötetek, bár olcsók, de szépek voltak, és abban az esetben, amikor vette a fáradságot, hogy bekösse ezeket, akkor büszke is volt rájuk.
Ami az éjjeliszekrényen vagy az ágya fölötti polcon lévő könyveket illeti, folyton változtak. Ám néhány francia költő – például Baudelaire – összes verse mindig ott volt.

– Sokan tekintették őt mesternek. Számos olyan könyv lehet itt, amit a szárnyrabocsátónak küldtek.

– Igen, többen küldték könyveiket. Ezekről Takács Máriának a könyvtárat feldolgozó kötetében lehet olvasni. (Takács Mária: Illyés Gyula könyvtára I. kötet. Wosinsky Mór Múzeum, Szekszárd, 1999) A könyvtár szerkezetéből és a dedikációkból rekonstruálható apám kapcsolatrendszere.

Apám ismert költő volt hosszú éveken át, és az irodalmi életben fontos szerepet töltött be. Tulajdonképpen 1929–30-tól már rendszeresen dolgozott a Nyugatnak, és egyre fontosabb helye lett a lapnál. Segédszerkesztő, majd szerkesztő lett. Később a Magyar Csillagnál főszerkesztő. Ez a lap a Nyugatot folytatta, más címmel, ugyanakkor apám az első és a második Válasznál is jelen volt. Közéleti feladatokat is ellátott, tehát ilyen módon az irodalomnak és a magyar életnek igen sok rétegével találkozott. Sokan voltak, akik könyveiket eljuttatták hozzá.

– Az idők folyamán nyilván több helyen is volt a könyvtár. Az épületnek is sorsa van, ahol most vagyunk.

– Ez a ház az a hely, ahol apám legtovább élt. Természetesen több helyütt lakott azt követően, hogy fölkerült Pestre. Anyám családja – nagyszüleim, anyám és testvérei – építtették 1941-ben ezt a családi házat. Amikor ideköltöztek, attól fogva apám is itt lakott. Nem a fönti könyvtárszobában – hiszen ez még nem volt meg –, hanem a lenti lakásban. Akkor még az egyre gyűlő és szaporodó könyvek is ott voltak – az ágy alatt, a szekrények tetején és a földön – nagy kupacokban. 1972-ben aztán úgy döntöttek – inkább anyám, mert ő volt az építkező személyiség a családban –, hogy felépítik a könyvtárat.

A ház sorsa igen viszontagságos volt. Ahogy felépült, kezdődött a világháború. Az ostrom alatt kapott egy nagy találatot. A padlás szétrepült, és a ház fele leomlott. Tehát fel kellett megint építeni. Gondolom, hogy azok a dolgok, könyvek, amelyek itt, a padláson voltak, többé-kevésbé elpusztultak. Aztán 1956-ban, amikor szintén egy kisebbfajta ostrom volt, és – mert ez a ház olyan helyen van, hogy mindenhonnan el lehet találni, ha éppen lőni kezdenek – akkor ismét találatot kapott. A lövedék a padlástérben robbant, és szétvitte a tetőt. Tehát újra kellett építeni.

1972-ben, amikor apám hetvenedik születésnapja után a szüleim összegyűjtöttek annyi pénzt, hogy nekikezdhettek a munkának, anyám arra gondolt, hogy itt, a felső térben kézenfekvő volna kialakítani egy dobozszerű, nagy termet, ahová föl tudják hozni az összes könyvet. Ezektől ugyanis már járni is alig lehetett a lakásban. Az ötletet szépen sikerült megvalósítani. Gyönyörű kilátás nyílik, és kellemes, tágas a tér. A szüleim aztán a lenti részből – amely tulajdonképpen egy kétszobás lakás – fel is költöztek ide a könyvekkel együtt. Apámnak az utolsó tíz évben ez volt a hálószobája is, nagyon szerette.

– Milyen módon élt Illyés Gyula? Hogyan szervezte napjait?

– Apám igen tudatosan alakította ki életmódját. Nagyon korán kelt, aztán elkészítette magának azt a kávét, amire szüksége volt a napi munka indításához. Már kora reggel leült dolgozni. Volt néhány óra intenzív munka, amikor írt. Szeretett korán ebédelni, s erről itthon gondoskodtunk valamilyen formában. Nagyon keveset evett, aztán ledőlt egy kicsit pihenni. Legalábbis abban az életszakaszában, amelyet én ismertem, így volt. Nyilván más volt az életritmusa, amikor még bejáró munkahelye volt. Hiszen korábban dolgozott biztosító társaságnál, a Phőnixnél, amíg az tönkre nem ment, napi nyolc órás kemény munkanapokat, majd pedig a Nemzeti Banknál volt sajtóreferens. Abban a korszakban kávéházban is írt. A hatvanas években azonban itthon dolgozott, és az ebédet követő egyórás pihenő után intenzív olvasás vagy írás következett. Egy erős teával – alacsony vérnyomása volt – tehát megint dolgozott. A délutáni és esti időszak volt az olvasás ideje. Ezt is nagyon rendszeresen végezte. Egészen a végső betegségéig óriási érdeklődés volt benne az iránt, hogy milyen könyvek jelentek meg, ki és mit írt. Akikkel nem volt kapcsolata, akik nem küldték el könyveiket, azoknak a kiadványait vagy könyvtárból hoztam el neki, vagy megvettem. Érdekelte, hogy mi folyik a magyar irodalomban, s az is, hogy mi történik az irodalom terén külföldön. Párizsból rendszeresen kapott híradásokat, könyveket, és ő ezeket mindig megnézte. Ha nem is volt ideje mindet elolvasni, egészen bizonyos, hogy ami megjelent és eljutott hozzá, azt föllapozta. Élete végéig, a kórházban töltött utolsó idejéig megvolt benne a nyitottság az iránt, amit létrehoztak a szellem emberei.

– Úgy képzelem el őt (s most előttem peregnek egy Tihanyban vele készült film kockái), mint aki az élet józan dolgait mindig kész befogadni.

– Gyakran lejártunk Tihanyba. Ennek az volt az előnye, hogy apám a kertben dolgozhatott. Nagyon szerette. Fontos tulajdonsága volt az arányérzék. A mértéket és az arányt a francia kultúrától kapta, bár valószínűleg benne volt a természetében is. A szellemi és testi tevékenység egyensúlyát kereste. Dolgozott a kertben, úszott a Balatonban. Itt, Pesten is eljárt úszni. Adott az egészséges és mértéktartó életre, és a szellem rendszeres dolgoztatásában is hitt. A rendszeres munka, amikor az ember az íróasztala elé kényszeríti önmagát, számára nagyon fontos volt.

– A nagy irodalomszervezőnek bizonyosan vendége volt az írótársadalom jelentős része is, hiszen a személyes kapcsolattartás is lényeges lehetett a számára. Úgy gondolom, ebben a környezetben jelen lehetett a kortárs irodalom jelentős része.

– Nagyon sok ember fordult meg nálunk, jó barátok, ismerősök, látogatók. A Naplójegyzeteket olvasva kiderül, hogy kik jártak itt, s hogy mi volt az a néhány dolog, amiről beszélgettek. Elég világos kép áll előttünk arról, hogy miként zajlott itt az élet. Volt, aki délelőtt jött, de apám igyekezett inkább délután fogadni a látogatókat. Baráti összejöveteleit is inkább ekkorra szervezte, hogy a délelőttöt a munkának meg tudja menteni. Ugyanilyen társas kapcsolatai voltak Tihanyban is, de korábban is, amikor még nem volt annyira ismert író. Azokkal is tudott emberi és baráti viszonyban lenni, akikkel nem mindig értett egyet, vagy akikkel vitája volt. Mert vitája is volt, sőt kemény vitái is voltak.

– Kik voltak azok, akiket többször is fogadott ebben a házban?

– Nem szeretnék neveket említeni, mert félek, hogy kifelejtek valakit. A névsor amúgy is hosszú lenne. Apám jellemzéséül mondom, hogy a saját korabeliekkel jobban meg tudta találni a hangot, mint a nála fiatalabb korosztályokkal. Velük is volt azonban közvetlen, jó kapcsolata. De nem csupán írók jártak hozzánk, hanem olyanok is, akik nem voltak ismert személyek.

– A jelenlegi határainkon kívül élő magyarokkal hogyan tudta a kapcsolatot tartani Illyés Gyula?

– Különösnek hangzik, de könnyebb volt a nyugati magyarokkal érintkezni, mint a köröttünk lévő országokban élő magyar értelmiséggel. A kapcsolatot nem postán tartották. Amikor valaki személyesen idejött – akár ismeretlenül is –, hozott csomagot vagy levelet. Voltak, akik nem mertek bejönni, csak bedobták a küldeményt a levélszekrénybe, mert azt gondolták, hogy figyelik a házunkat.

Apám ötvenhatban volt utoljára Erdélyben, a Felvidéken tíz évvel később járt, a Vajdaságban és Burgenlandban pedig a hetvenes években. A határon túli magyarokkal azonban kapcsolatot tartott akkor is, amikor nem utazott oda, mert vagy onnét jöttek errefelé, vagy itteniek kerültek arra, s jöttek vissza üzenettel, levéllel, vagy hoztak magukkal dedikációra könyvet. Ilyen volt az informális csere.

A nyugati értelmiséggel szabadabb volt a kapcsolattartás attól fogva, hogy a nyugati magyarok gyakrabban jöhettek Magyarországra. Az ötvenes évektől nem nagyon lehetett utazni. Ha jól emlékszem, apám ötvenhatot követően csak ’61-ben vagy ’62-ben ment először Párizsba. A hatvanas évek derekán azonban többször volt ott és Londonban, s járt az Egyesült Államokban is. Ilyen alkalmakkor igyekezett találkozni mindenkivel, akit föl tudott keresni, és aki érdeklődött az után, hogy apámmal miként találkozhatna. Ezek után indult meg a levelezés. Ezek a levelek, könyvek könnyebben megérkeztek, ennek ellenére az informális csatorna itt is működött. Ha valaki utazott, hozta magával a küldeményt.

– Itt, Budapesten, ebben a házában van a huszadik század egyik meghatározó magyar írójának szellemi tükre, hatalmas magánkönyvtára. Nehéz ezt akár családi erővel a jelenlegi körülmények között megtartani. Milyen tervei vannak az örökösnek, hogy mégis egyben láthassuk a jövőben is Illyés Gyula könyveit?

– Ennek a gyűjteménynek története van. Ezért is, és saját értékéért is szeretnénk egyben tartani. Meg szeretnénk őrizni a könyvek és a kéziratok egységét. Most lehetőség adódott erre. Aláírtunk a Magyar Tudományos Akadémiával egy szándéknyilatkozatot arról, hogy az MTA kölcsönveszi egy bizonyos időtartamra (tíz évről beszéltünk) ezt a gyűjteményt, és elhelyezi a kutatók számára is hozzáférhető helyen. Megállapodtunk abban, hogy az Akadémia biztosítja a kutatási lehetőséget. Ezek az első lépések ahhoz, hogy a könyvtárat egyben lehessen tartani, hiszen a mi életünk nem örökkévaló, viszont akkor is hozzá kell férniük azoknak, akiket érdekel ez a gyűjtemény, amikor mi már nem leszünk. Ennek kimunkálása, gondolom, hosszabb időt vesz majd igénybe. Több résztvevője is van ennek a folyamatnak. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma a létrejövő intézmény működési és fenntartási költségeit vállalta. Az Oktatási Minisztérium ösztöndíjakat biztosítana azoknak, akik itt kutatást végeznének. Érdekes lesz megtapasztalni, hogy miként működik egy ilyen intézmény, van-e jövője, elképzelhető-e nagy intézményi struktúrán belül, de azoktól mégis függetlenül egy ilyen kisebb egység, hiszen a magyarországi közgyűjtemények úgy működnek, hogy egy hagyatékot egységében nem tudnak magukba fogadni, hanem ahhoz, hogy magukba fogadhassák, szét kell választani. Azt hiszem, egészen más az, amikor egy könyvtár darabjai egy nagy gyűjtemény állományába besorolódnak, és csak a katalógusból derül ki, hogy valamikor mi tartozott egybe, s egészen más az, amikor a kutató vagy egy látogató egyben szemlélheti az egészet.

Azért is volt fontos, hogy aláírtuk a szándéknyilatkozatot, mert magánszemély igen nehezen tudja megoldani, hogy a kutatómunkát és a feldolgozást végezze, s kiszolgáljon másokat. Ezt talán a legközelebbi hozzátartozó megteszi, de már mások nem vagy nem minden esetben. Én elgondolkoztam azon, hogy a többi, hasonló hagyatéknak mi lett a sorsa. Ebből is okulhattam. Németh László hagyatéka – költözések és egyéb okok miatt – nem tudott egyben maradni. Igaz, hogy ott eleve nem volt egyetlen gyűjteményben az állomány. Szabó Lőrincnél van ugyan egy emlékszoba, de a kéziratos anyag – tudommal – közgyűjteményben van. Ott az emlékszoba és a könyvtár inkább múzeum lehetőségét rejti magában. Tehát mindenhol mást és mást látunk.

Az itt felvetődött kérdéseken – s talán ennek a gyűjteménynek a kapcsán – el kellene gondolkodni azon, hogy amikor egy ilyen érdekesebb együttes kialakul, akkor milyen intézményi megoldást lehet találni. Ez az alkalom talán segítséget is kínál a megoldáshoz.