Móser Zoltán: Babilonban ez nem így van

Versekről, népdalokról és népballadákról

(Krónika könyvek, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1996)

Egy sokoldalú alkotó tanulmányait vehetjük kézbe nagy örömmel, aki ismét a humánum megfejthetetlen, de örök kérdéseit feszegeti. A népköltészet vidéke, története és élete jelzi ugyanis az ősi és lényeinkből fakadó igazságot, hogy az ember nembeli sajátja a poézis. A kötet íve olyan, amely a fogalmak tisztázásától kezdődően példák sorával igazolja az iménti állítás természetességét. Móser Zoltán, a kiváló néprajzos, fotóművész és irodalomtörténész tehát sokszor feltárt, de kimeríthetetlen lehetőségeket rejtő, titkokban gazdag rétegeket kutat.

Indításként – a fogalmak pontosításával együtt – a népköltészetről általános kérdéseket vet fel a szerző: a művek genezisének pillanatát, helyét és mikéntjét vizsgálja. Nagy kérdései és talán végérvényesen megválaszolatlan problémái ezek az irodalomtudománynak. A kiindulópont a legegyszerűbbnek tűnő műfaj, a dal. Már itt, a tanulmánysor elején kiviláglik, hogy a definiálás is rendkívül kényes, mégpedig a megközelítés lehetőségeinek sokfélesége miatt. Kazinczy Ferenc és Arany János megfogalmazásától kezdve, alapvető lexikoni szócikkeken keresztül a fogalom mai felfogásáig mutatja be Móser az idők során oly gyakran változó szemléletet.

Ezek után a népdalról és annak születéséről, életéről, tisztulásáról villant fel az író konkrét, lejegyzett variációkat is tartalmazó példát. A Kodály-jegyzés, a Czuczor-változat, az Erdélyi által leírt lehetőség jelzi, hogy énekes, hangszeres, dallamától elvált költői vagy műköltészeti élete is lehet ugyanannak a leleménynek. Kitűnik, nem az a fontos, hogy merre található az alapforrás, hanem maga a változtatható anyag a lényeg, s hogy alkalomhoz illő, előadható mű váljék a halott szövegből.

A népballadák kialakulásának, illetőleg a balladaszerű kisepika – románc – születésének vizsgálata révén közelebb jut a szerző az egyik alapkérdéshez, a genezishez. A fundamentum ismert azok körében, akik adott tragikus eseményekről hivatottak énekelni. Átörökített fordulatok, motívumok vannak a birtokukban, s pontosan tudják, hogy a geográfiailag körülhatárolt, általuk ösztönösen felmért, hozzájuk közel álló közösség mit vár el, mit hall szívesen. Láthatjuk, hogy miként alakulnak ki a mai időkben is az alkalmi szövegek, vagyis a régiek nyomán az újabb variánsok.

Móser Zoltán külön fejezetet szentel egy romantikus gyakorlatnak, amelyet a népdal „kicsinosításának” neveztek. Czuczor egyik költeményét hozza példaként, amely egy Kodály által azóta jegyzőfüzetbe került népköltés átírása, „mívelyítése”. A népdal persze ma is él, valószínűleg énekese válogatja, hogy melyik változat az illő. A megszólaláskor azonban kitűnik, hogy a dalos helyre tesz mindent: a valódi népköltés a tökéletes, az eredetiből egyenesen vagy kanyarral ágazó, letisztult szöveg az igazi.

A Móser által idézett népdal, a Kalapom a Tiszán úszkál… kezdetű, egyéb érdekességet is rejt magában, s ez esetben nem a szöveg a lényeg. Még Kodály sem sejthette gyűjtőútja során, hogy a dallamnak szinte teljes megfelelője megtalálható nyelvrokonainknál, a cseremiszeknél és a csuvasoknál. Természetesen a példa nem egyedi.

A műdal-népdal szövegkapcsolatot a példa révén igen találóan írja le a szerző: „Mi volt tehát Czuczor tévedése? Röviden: régi népdalok után és alapján akart »csinosabb népdalokat« írni. A régieket javította, de mindhiába. Ami »mocskos« volt – az alkalom szerint volt az; hogy úgy mondjam, olyan helyen született –, csak az maradt; a rövid nem szenvedhette a bőbeszédűséget, a szótagszám-szaporítás ellen maga az »úr«, azaz a dallam lépett közbe; és nem volt szüksége »se eleje, se veleje« énekeknek a keretes, poénnal záruló történetekre. Amit Czuczor kijavított, az visszakerülve, újra megváltozott: a nép kitörölte a fölöslegeset, a nem oda valót, az idegent…” Móser több Czuczor-példával ábrázolja a népdal műköltészetbe való bekerülését, visszajutását, szövegalakulását, újabb – gyűjtők általi – lejegyzését. A példák meggyőzőek: a népdal él, és nem tűr meg semmiféle művi beavatkozást.

A népdal ritmus- és motívumvilága kapcsolja a fentiekhez a kötet következő fejezeteit. Utassy Rege, rege, Ráró című költeményének ritmikai taglalása kapcsán tekint be a szerző költészetünk régebbi rétegeibe. Vizsgálja ősi 4/2-es ütemképletünk hatását költészetünkre. A téma főként azért izgalmas, mert a sámánritmus itt él mai verseinkben is, és a nagy hagyományainkra épülő életművek nem kerülhették ki.

A népköltés világában alapvetésnek is tekinthető fejezetek után a gondolkodás vonala nem véletlenül vezet Nagy Lászlóhoz, illetve a Rege a tűzről és jácintról című költeményhez. Móser nem elemzést ad, hanem a hatalmas költeményből mintát vesz, és – méltó módon a vers születéséhez – „regősénekek tükrében” vizsgálja azt. Ősi időkből származó hangsúlyos verselésünk így kerül párhuzamba a Kanteletár énekeivel és a Kalevalával.

Móser Zoltán a továbbiakban sem lép ki az általa meghatározott körből. A népi műveltségből kinövő költői világ alkotóit, műveik alkotóelemeit mutatja be, illetve példák nyomán asszociál a költészet kapcsolódó jelenségeire. A Szőcs Géza Népmonda-feldolgozás (A szakállas farkas) értelmezése és strukturális jelenségeinek felderítése, valamint a Pásztor – rablók részben megidézett Nagy László- és Kormos István-versek átgondolása bizonyíték arra, hogy a népköltészet nem csupán szürrealitásában, hanem minden összetevőjében, egyszóval lényegében azonos azzal, amit mai magyar költészetünk talán legfontosabb főáramának mondhatunk. A kölcsönhatás folyamatos meglétét Arany és Petőfi verseinek új variánsai mutatják, mint viszonzólag Kőmíves Kelemen ősi történetének újjáfogalmazása is.

Móser Zoltán tanulmánykötetének rekvizitumai minden dolog hasonlóságát és különbségét mutatják meg. A költészet dolgai hasonlóságaik révén kapcsolódnak egymáshoz közeli vagy távoli időkben, ám sohasem másai előzményüknek. A rossz gátakon úgy ömlik át a népköltés folyama, hogy alig-alig veszi észre. „Babilonban ez nem így van” … mint ahogy Zobor-vidéken sem úgy, mint Csíkban. Csupán a lényeg ugyanaz: „a világ gyémánttengelye”.