Szög a diófában

A nyolcvanéves Mészöly Miklósnak szeretettel

„A múlt század egyik forradalmi változásokkal teljes nyárutóján érkezett Sutting ezredes Szegzárdra. Ennek nem maradt írásos nyoma, csak annyi, hogy Töttös Ármin lómészáros unokája följegyezte a dátumot a családi Biblia utolsó lapjára: augusztus 12.”

Ki az a titokzatos ember, aki – mint Byron Mazeppája – paripához, vándorúthoz, szerelméhez kötve iramodik, nyargal, kering, titokzatos jelet hagy álombéli borzalmat keltve, és úgy tűnik fel egy szegecses tuskót keresve egy pannon kisváros még kisebb terén, mintha gyermekkorában talpához ragadt, aztán elkopott, majd ismét megtestesült hazáját akarná megtalálni? Sutting ezredes történetét 1986. október 22-én fejezte be Mészöly Miklós. Húsz éve ekkor annak a másik, zászlós hazatérésnek, amely a tizenkilencedik század dekát közelítve indult útjára, s amelynek előestje hasonlatos titkokat takargatott, mint az a hajdani megtérés a szabadság birodalmába, mert „A forradalom nagyobb évszak, Crescence, mint a napokra, határokra tépdesett kis zsarnokoskodó időjárások.” Sutting küldetéses ember, aki jelszavakat, történeteket, összefüggéseket dugdos, takargat, amikben otthon van, de csak akkor, ha az otthont a szerelem takarójának melege tartja kívánatos temperatúrában. Mert a bizonytalan létezésben a szerelem – a maga visszavonhatatlan mozdulataival – és a mindent eldöntő ártatlanság bája adhat csak támpontot. De bármennyire is hálózza be időnként a kívülről kivasaltnak tűnő katonát megannyi régi-régi szín és illat, villanásnyi emlék, „a gyerekkor elmúlt”. Ez aztán sokszoros visszhanggal jön elő a rejtelmes férfi történetében, aki a zsigereiben viselt eredendő vágyaival érkezik meg Szegzárdra. Kisvártatva azonban indul is tovább a lómészáros tűzvészes nyomorúságából, hátha szemügyre veheti azt a szöges tuskót, ami az állandóság felkiáltójeleivel van kiverve.

Ki az a titokzatos ember, aki egyenruháját váltogatva érintkezik azokkal, akiket pillanatonként képes függőségbe hozni, akinek első rajzolata talán kegyetlen arcél is lehetne, ha nem tudnánk, hogy soha nem szennyezte senki vére a kezét, annak ellenére, hogy tiszteletét tette minden égzengésnél. „Az ezredes hosszú szolgálati ideje alatt soha nem ölt, még Hochstädtnél sem, csupán kerülgette a golyókat, és esélyes terveket készített.” Ő volt mindig és mindenhol a háttér, belesimult a hadakozások kulisszáiba, s csupán átvonult a véráztatta mezőn, hogy más tervekkel zökkentse ki a mozdulni vágyó időt. Ő a messziről jött ember, aki mindenhol otthon van, s mégsincs igazán otthon sehol. Mindenhol várják, de sehol sem marasztalják. Az egyetlen transzcendencia a poggyászban is társként vele vándorló szerelem, az asszony messzevilágító lelke, az apró, drága jelek, a féltett útravalók. S ha így tekintem, akkor Sutting története teljes egészében a nagy szenvedélyről szól. A beszéd alanya és tárgya az ezredes és Crescence, s ily módon – habár az asszony nem tart a tiszttel – Lembergtől Szegzárdig mégis ketten poroszkálnak vagy ügetnek az éjfekete lovon, amit akkor választott Sutting, amikor a paripa a hátrahagyott réten füvelt. Mire Sutting maga mögött hagyta a kastélyt – egyszersmind Crescence-ot, annak lányait, a házi szokások szentségében élő nagynénit, Wales és Ludwik, a két áldozat emlékét – már nem mehetett úgy el, hogy ne vigyen mindent magával a garnizonokba, a tanyákra, a tiszasülyi bíró pincéjébe, majd Bajára, Bogyiszlóra és Szegzárdra. Ezek együtt tették azzá őt, aki a lován bejárta fél Kelet-Európát, mert ez a sok minden ő maga volt és Crescence. „Sztrabón figyelmeztet rá, hogy csak ott remélhetünk tartós ünnepet, derűs hétköznapokat, ahol szó szerint az ölelésünkkel perzseljük bele az anyaföldbe, amiért megszenvedtünk. Enélkül mulandó sikerre számíthatunk csak, még ha sikerül is a táborhelyet jól megválasztani, az ellenséget tőrbe csalni, vagy ha kell, okosan elmenekülni.” Suttingnak meg kell maradnia, mert van miért és van kiért, s egyidejűleg nem menekülhet az elől, hogy Pan Skireckiről vigye a híreket, mert nem elegendő a kiért és miért, hanem a hol és a hogyan is meghatározó létdimenzió. Így érkezik meg titkaival és küldetésével a lélek és az utak vándora. „A gyermekkor elmúlt, Crescence. Európa legalább olyan vén routinier, mint Sutting ezredes, és mégsem lát annyit előre, amennyit a kedvenc fekete hátas nyergéből látni lehet, vagy a sárga mellényben – ez a közös titkok egyike –, melyet még nem ért idegen pillantás a folttalan kék zubbony alatt.”

Ez az elbeszélés is egyike azoknak a Mészöly-írásoknak, amelyek egy életre való munícióval látják el az embert. Újból és újból elő kell vennem, mert rajta a bölcsesség fénye, s jó, ha annál mutatkoznak meg dolgaim. Tudom, hogy azon a fekete hátason vándorlok én is, keresve az elveszni látszó időt. Mert mi az, amivel fogva tarthattam volna az elsuhanó, nagy árnyékot? „A meghatározó kép egy kidőlt diófa maradék fél törzse volt, melyet az erre vándorló cselgények – emlékezésül, hogy erre vetődtek – nagy fejű szögekkel vertek tele.”