Übüizmus és Jarrysztika

Übü általában önmagában Übü, aki maga az „übüség” megtestesülése. Mégis megpróbálom némely más alakkal egybevetni – merészen –, s ez kézenfekvő, hiszen Jarry-módon szól a szöveg: „Akkoron Übü papa az hátulját pirosra vakará, miért is az ángliusok Segszpirnek nevezték vala el, és e néven több gyönyörűséges tragyódiát hagya reánk.”

Az idézet maga a mottó, amellyel Alfred Jarry az Übü-tragyódiacsoportot indította, hogy nem kis botrányok közepette főhősét és saját magát az irodalomtörténet pantheonjába emelje. Pedig ez nehéz volt, hiszen a szerző azon múlt század végén extravagánskodó franciák közé tartozott, akiket szálkaként hordott szemében a kozmopolita Párizs, s akikről azóta is csak intellektuális exhumálás után szólhat a hivatalos irodalmi közeg, mert porhüvelyükkel sem tudnak mit kezdeni.

Jarry mindenesetre jó anyagból formázott, amikor megalkotta azt a figurát, amely robusztus baromságával túlnőtt szellemi atyján is. Talán már a kezdet kezdetén elgondolhatta az író, hogy teremtett lényével ketten fognak ülni az emlékezet időtálló terein és röhögnek vagy bosszankodnak, mivel semmit sem tanultak a következő nemzedékek.

De hogyan is voltunk korábban? Mert az Übü téma nem új, csak másképp hívták. Nem Hébert tanár úr volt az első, akit übüséggel vert meg a sorsa, ő legfeljebb az a klasszikus pofa volt, akiben gyarlóságaink igen szögletesen egyesültek. A főgyarlóság a mérhetetlen hatalomvágy, amelynek érvényesítésével az Übü (sic! Mert jelenség) igyekszik elérni a lelki harmóniát, s ez így már nem paradoxon, hanem paranoia. A zavart figurák közül mindenképp elődnek tekinthető Rabelais Gargantuája. Ez az elgondolt lény, ez a látomás csapódik több száz esztendeje jobbra-balra a világban, és az a szomorú, hogy örökre otthon van benne. Nem véletlenül friss a figura. A karikatúra-ember itt jár közöttünk, s mi kiszolgáltatottjai vagyunk. Mikor volt utoljára oly időszak, amikor nem volt természetes mások felfalása, ledöngölése? Miért ne reinkarnálódott volna a szörnyalak akár király, akár szolga gyanánt? Az lett volna a csoda, ha az irodalmi körök fortyogásának korában nem jött volna a világra egy olyan művelt zseni, mint Jarry, és nem csinálta volna meg Übüt. A tanárok között könnyű volt egy öntörvényű, csökönyös szamarat találni, s a Jarry diákéveit keserítő faggydarab – Hébert – pedig olyan plasztikus változata volt a rabelais-i figurának, hogy a szellemi genetika papírlapra is helyezte, mert nem tehetett mást.

Bárki kérdezhetné, miként keveredik az ügybe Shakespeare az ángliusokkal együtt. Nos, az Übü-téma a mottóban „detronizált” nagy drámaköltő műveinek jelentős részével közeli rokonságban van. Persze nem Shakespeare volt a drámairodalom azon újszülöttje, aki a hatalom mániája és a páriaérzet természetét rajzolta meg, mert – szokták mondani – már az ókori görögök is átgondolták a dolgot. Például Aiszkhülosz A leláncolt Prométheuszban (nem véletlen, hogy Jarry egyik darabja A láncra vert Übü címet viseli) a hatalom belső tartalmát boncolgatja, akárcsak a hellén tragédiák jelentős része. Persze ha ugrunk, és eljutunk Shakespeare gondolatbirodalmába, akkor elsősorban Macbeth és Macbethné jut eszünkbe. Ugyanis nem az számít kardinális kérdésnek az übüség tekintetében, hogy valakiben megvan-e a mindent birtoklás vágya, mint Übü mamában, hanem hogy adódik-e fogékony alany, akire átvihető az akarat, s ezáltal megvalósulhatnak az alantas álmok. Ha a témát tekintjük tehát, az Shakespeare-méretű. A megoldás is az, az írói módszer más csupán.

Jarry alapvető módszere a dolgok, jelenségek és alakok groteszk felnagyítása. Szándékát ekképp fogalmazza meg a szerző: „Azt akartam, hogy mihelyt a függöny felmegy, a színpad úgy álljon a közönség előtt, mint azok a tükrök Leprince de Beaumont tündérmeséiben, ahol a gazember bikaszarvval és sárkánytörzzsel látja viszont magát, és felismeri saját aljasságának eltorzult képét.”

Nézzük a sorozat első darabját! A címe: Übü és a lengyelek. A helyszín a képzelet műve – ennek a Lengyelországnak a valódihoz semmi köze sincs, illetve annyi, amennyi a többi országnak –, Vencel király pedig Lengyelországban sosem uralkodott. A színpadi szóváltások, mozgások, cselekedetek, viszályok és veszekedések a bábszínpad lehetőségeit igyekeznek kihasználni. Jarry ugyanis oda szánta alkotását. Ezért lehetséges mindenféle bukfenceztetés. Ezért múlhatja fölül a legaljasabb képzeletet is a nemesek süllyesztőbe és disznóbelezőbe küldése, aggyalantítása és a többi épületes ökörség. Éppen Übü papa legaládabb tetteinek idején válik a cselekmény infantilisán naivvá. Mit érzékelhetünk ekkor? Azt, hogy ép, kifejlett elme számára az übüség lehetetlen intézmény, azonban az ember már zsenge kora óta magában viseli a zsarnokság csíráját, és jaj a világnak, ha ez a kezdemény tokrepesztésig felnövekszik egy trónra jogosult lényben. A „szaharkard, pfinánchorog, fizikuspálca” mint uralkodói jelképek és persze eszközök magukban hordozzák a torz despotálélék kínosan és szörnyűségesen nevetséges voltát. Übü papa a következőképpen áll neki az adóbeszedésnek: „Pfizessetek! Különben végrehajtalak benneteket, kerékbetöréssel, karóba húzással és pfelnégyeléssel súlyosbítva! Potrohomadta! Hát ki itt a király?” Minél nevetségesebb a pófészkedés, annál borzasztóbb annak az esélye, hogy mindez a valóságban is létező formát kap, s egyszer csak Übü lelép a színpadról, s intézkedik. Közvetlenül érint meg bennünket annak felismerése, hogy a despota minden szabadságunkat mérhetetlen bendőjébe gyűri le. Láthatjuk tehát Macbeth pirosra vakart seggű rokonát uralkodni.

Ez a torz barom cselekedeteiben is követi albioni ősét. Amikor Übü papát a trón megszerzésére igencsak ösztönzi neje, az aljasság és a butaság dialógusa valósul meg.

„Übü mama: Hogyhogy? Volt aragon király létedre megelégszel azzal, hogy ötven gyíklesős fickót díszszemlére vesztegess, mikor egy kis fáradsággal az aragon koronát a lengyel követhetné a kobakodon?

Übü papa: Ejnyje! Übü mama, egyáltalján nem értem, mit beszélsz.

Übü mama: Mert hülye vagy!”

A hülye aztán megérti az okítás lényegét, s kiváló tanítvánnyá válik. Mint Macbeth. A rémuralom azonban nem csupán fáklyásmenet, hanem felettébb önveszélyes is. A halottakért meg kell fizetni. A királyfi – akárcsak Shakespeare-nél – itt is visszatér felmentő csapatai élén. Übü azonban nem hal meg – ez is az übüség része –, mert neki tovább kell játszania. Neki meg kell mutatnia, hogy a szolgálét, lényegét tekintve, alig különbözik a zsarnokságtól. A lánc és a pfinánchorog hasonló szerszám, ha szenved tőle az ember, ha leigáz vele másokat. A lengyelek királyává emelkedett Übütől félni kell. A butaság, az ostobaság intézményesült a korona elnyerésével. Poszomány, a talpnyaló ekképp esküszik: „Ha Vencel megöléséről van szó, itt a kezem!” Ám amikor Übü sorban követi el baklövéseit, a kapitány átpártol az ellenséghez. Übü féktelensége még így is a fonákjára fordul. Mint Shakespeare torzlelkű trónbitorlója, ő is saját magára hozza az ellenséget. Übü sosem tagadja meg önmagát. Amikor Renszky viszi a lázadás hírét, a friss király válasza ez: „Halálmadár, balsors baglya, gatyás bagoly! Honnan szedted ezt a marhaságot?” Aztán, mint Macbeth, ő is dombra vonul és körülbástyázza magát seregével.

A sereg olyan, mint vezére. Übü parancsa így hangzik: „Szóljon a katonáknak, tábornok úr, végezzék el szükségüket, és gyújtsanak rá a Pfináncnótára!” Ők énekelnek is: „Éljen Übü papa, a mi nagy Pfináncunk! ting, ting, ting” stb. A zsarnoki kellékek közül tehát nem hiányzik az öntömjénezés sem. Übü mama, aki a dráma elején a szörnyűségek mérges csírája volt, az erőbitorlás eme fokán már másodlagossá válik, a rosszindulatú daganat – Übü papa – pedig önállósodik és elhatalmasodik.

Ki méltó még ehhez az alakhoz? Mert mégiscsak érdekes az, hogy megjelenik valahol egy hájpacni pedagógus, és kiderül róla, hogy ő már prótheuszi alakokban bújócskázott a mitoszi históriában mint Góliát vagy Kreón vagy Harpagon. Gigantikus baromsága jelzi, hogy valami olyannak a megtestesítője, ami ellen az ember természettől fogva tiltakozik, de hiába. Ott van az ősök között a Henrik-dráma Falstaffja és Plautus hetvenkedő katonája is. Azonban ezek az ősfigurák csak szájalnak, Übü ellenben cselekszik. Falstaff akár az ifjú Henrik tanítómestereként, akár mint a Windsori asszonyok „hódítója” viszonylag ártatlan alak. Mert egy valami hiányzik a tárházból. Ez pedig a hatalom. Jarry ezt adja höse kezébe. S mihelyt ártani képes a király, Jarry kiszól a színról. Azt mondja, vigyázzunk, mert túltengünk.

Aztán az ostoba ember hitelesitette Übüt. Elöbb a kortársak, Ferenc Jóska, Hindenburg, majd Hitler, Sztálin, Rákosi és az eljövendó többiek. Mert az übüség ma sincs kipusztulóban.