Fogát piszkálja a hóhér.
Bő volt az ebéd és meleg,
párája is kedves emlék, mint
kései nyáridőn a rózsafellegek.
Jó így, elmélyedni a semmiben,
lógni az üresség nyakán,
ahogy szerelem első lázadásán
lezárt szemekkel mereng a lány.
Lezárt szemekkel merengeni?
Hát ilyet! Ezt meg hogy lehet?
A semmi összekapcsol, mint a pénz
a szomszédos telkeket.
S az üres telken, a semmin
a hóhér merengve alapoz:
lehunyt szemekkel ás,
féllábon áll és tapos,
szélesedik, mélyül az árok,
és nő a kráter oldala,
a hóhér mélyen merít:
a semmiben ásni kész csoda.
De miért is ás a hóhér?
Oly erővel mit alapoz?
Mert ami semmi: nem kerül elő,
az ásón bármilyet tapos.
De vajon a semmi nincsen?
Vagy csak elfelejtett valamit?
Mert a hóhér kézmosása
gyorsan felejteni tanít,
talán nem is voltak a nyakak,
sem kiszolgált, hajló csigolyák,
s így el sem enyészhettek.
Érdemes ásni tovább?
„Be kellene fejezni az árokásást”,
szólott a hóhér, és kinyitá szemét.
Kidörzsölé a krátert, az alapot,
elszállott minden semmiség.
Aztán felállt, böffentett kettőt,
és toccsanósan a földre köpött,
majd elindult megkeresni a vár urát
a sisakos silbakok között.
Gacsályi József költő honlapja 