Elnémult az angyalok
szárnysuhogása,
pihennek
égi fa ágán,
a trónus körül.
Szikra Isten homlokán:
csillag a sötétben –
megáll
és sárgán
szétterül.
Szívük megbillent
kosarából
a Föld elgurul,
míg az angyalok
alszanak,
fehér vattában
pörög a kékség,
hangtalanul,
egyre messzebb
már a Nap.
Hollóvájta, üres
szemgödrök
a távolban
a forró, lávadúlt
kráterek,
de Ő még látja
a trónon ülvén
a fejjel
barázdákba szúrt
vérző testeket,
és felnyitván a Könyvet
mutat
üvegtengert,
bárányt,
és zendít igét,
hogy szavát
végsőképpen
beteljesítse,
a látványt
megteremti még,
majd hazakerül
a lélek,
rokona kályhának,
dérnek,
fagynak,
s mire a lusta
angyalok
visszatérnek,
űrben hulló
hamu van csak.
Már semmi gyémánt,
semmi, csupán üszke
annak,
ami régen
volt az álom.
Csak Isten roppant
formája
látszik
az égen,
a kiürült tisztaságon.
Gacsályi József költő honlapja 