1.
Bűvöljön el a bársony fű növése!
Figyeld, a bodzaillat mit regél,
merítsed arcodat a könnyü szélbe,
legyintsen meg e libbenő szeszély!
Aztán tekints a távoli határra
az őrködő fehér tanyák fölött,
s felejtsd el aggodalmad, hogyha fájna:
most a tünékeny semmit szürcsölöd.
A meszelt présház akkor is fog állni,
ha téged már nem fog itt találni
hull egymásra bodzavirág, évre év –
a múlásban nincs örökebb ennél,
zárd magadba, mintha ifjú lennél,
s hinni tudd, hogy messze még a rév
2.
Úgy nézz föl a dombra, mint senki más!
Az ég, akár a kristály: tiszta jóság.
Mintha aludna most elmulás,
s virraszt a termõ örökkévalóság.
Fényes magasság! Nem is láthatod,
csak ami itt lenn munkál önfeledten,
ami hangya, föld, levél, azt tudod,
azt, amit csak a gyermek érne tetten.
A mélység és magasság összeér,
terem s teremt a végtelennyi tér,
a mennyei csönd és a földi lárma.
A világ fölött ott lobog a Nap,
terít tündöklő, tüzes szárnyakat
a kikelet szentséges koronája.
3.
Tiéd e könnyű, két tüdőnyi béke,
most az aranykort is megidézheted.
Így lehetsz te az évek menedéke,
engedd magadhoz ódon énedet.
Hagyd ütni-bongani az antik órát,
hívd a kőasztalt, a rőzseparazsat,
a pincehideget, a kopott lócát,
a zöld lugast, a részeg bogarat.
Minden körötted zsongott egykoron,
mint templom füstjében az oltalom.
Csukott szemmel is láthatod a házat,
mert mindig tudtad, hogy egy híd vezet
romoknak tűnő évszakok felett,
hisz van hazád. Csak érintsd meg a fákat!
4.
Tiéd e zöld, tiéd a harsogás,
por fellege libben eléd az útra –
majd elszáll, mint a régi ifjú láz.
Alámerül az ingaóra súlya.
A zúzmarában fogytak a dalok.
Völgyet rótt arcodra a fagy ezüstje –
most magadba tekintve láthatod:
te lettél a kemény táj benti tükre.
Ahogy megújul rügyétől az erdő,
ahogy lombot készít rá a teremtő,
s levelenként örül a föld újra itt,
ahogy kék hajat bont az ég a rétre,
úgy éljen benned a kikelet fénye –
húzd föl a mélyből az óra súlyait!
5.
Lábad elé tavaszt a hangya görget,
botot fog a nap, s vándorútra kél.
Nézd, nem veszi lelkét a gyenge ködnek,
a reszketés a fénnyel összeér.
Tiéd az ég alatt a párazászló,
messzire hintázz benne egymagad!
Hunyt szemedben botladozva fut álló
idő kövén a madárdalpatak.
Tudom, pont ilyen volt ezer éve:
zendülés jött a gomolygó télre,
és szellő járt a szőlőkarók között.
Nem sejthetem, itt ér-e jövőre,
ezért lettem most e percnek őre,
hisz egy köddel én is télbe költözök.
Gacsályi József költő honlapja 