Ideje, hogy írjak, drága jó barátom.
Estelente, hogyha fölkeres az álom,
Az éjnek piktora, téged fest elébem
Tüzes tavaszodban, márciusi képen.
Akképp jöttél akkor, mint hegyről a láva
A völgyben szunnyadók védtelen lakára,
Mérhetetlen mélyből kiemelt a vulkán,
Amely súlyos ezredévig is aludt tán.
Torlódtak a napok, vártak, avagy mégse:
Ki-ki nem is sejté, mi lészen a vége,
Mi futja erőnkből, ha tengelyt akasztunk,
Leszünk-e elegen megvívni a harcunk,
Működik-e sötét, erőszakos szellem,
Amely ágyút görget akaratunk ellen,
Mennyi derék vitéz ontja drága vérét,
Kiket sirat el a szerelmes fehérnép,
Mi az a szabadság, milyen füstös oltár,
Amelynél szolga és áldozópap voltál,
Nyugtod is parázs lett, piros láng a vágyad,
Elégetted magad és édes hazádat.
Tarlott, kormos mezők mesélnek ma rólad,
Találgatják, mi lelt, de nem sejtik, hol vagy,
Pedig a hiányod perzselt sebnek üszke,
Feketén telepszik lüktető szívünkre,
Sokan lesnek még a sötét éjszakákba,
De egyre kevesebb, aki téged várna,
Némelyek esküsznek, hogy valót beszélnek,
S mesélik, mikor és hol boroztak véled,
Föltűnik alakod, hunyt szemmel is látna
Némely álmodozó, ámde illan álma.
Az igazság úgy szól: mintha volna szárnyad,
Semmibe repültél, sehol sem találnak.
Én is kereslek, ám semerre sem lellek,
Nem tudom, mi legyen címe levelemnek,
Hová vigye hozzád, hol talál a posta,
Hogy elérjen téged ez az epistola.
Mindegy immár, mi rejt, milyen tájék dajkál,
Fehérgyarmat itten, vagy a messzi Bajkál
Partján a cintermed. Bárhol is tanyázol,
Belőled nekünk a tűz marad meg, Sándor.
Gacsályi József költő honlapja 