Arany János el nem küldött levele Petőfi Sándorhoz

Ideje, hogy írjak, drága jó barátom.
Estelente, hogyha fölkeres az álom,
Az éjnek piktora, téged fest elébem
Tüzes tavaszodban, márciusi képen.
Akképp jöttél akkor, mint hegyről a láva
A völgyben szunnyadók védtelen lakára,
Mérhetetlen mélyből kiemelt a vulkán,
Amely súlyos ezredévig is aludt tán.

Torlódtak a napok, vártak, avagy mégse:
Ki-ki nem is sejté, mi lészen a vége,
Mi futja erőnkből, ha tengelyt akasztunk,
Leszünk-e elegen megvívni a harcunk,
Működik-e sötét, erőszakos szellem,
Amely ágyút görget akaratunk ellen,
Mennyi derék vitéz ontja drága vérét,
Kiket sirat el a szerelmes fehérnép,

Mi az a szabadság, milyen füstös oltár,
Amelynél szolga és áldozópap voltál,
Nyugtod is parázs lett, piros láng a vágyad,
Elégetted magad és édes hazádat.
Tarlott, kormos mezők mesélnek ma rólad,
Találgatják, mi lelt, de nem sejtik, hol vagy,
Pedig a hiányod perzselt sebnek üszke,
Feketén telepszik lüktető szívünkre,

Sokan lesnek még a sötét éjszakákba,
De egyre kevesebb, aki téged várna,
Némelyek esküsznek, hogy valót beszélnek,
S mesélik, mikor és hol boroztak véled,
Föltűnik alakod, hunyt szemmel is látna
Némely álmodozó, ámde illan álma.
Az igazság úgy szól: mintha volna szárnyad,
Semmibe repültél, sehol sem találnak.

Én is kereslek, ám semerre sem lellek,
Nem tudom, mi legyen címe levelemnek,
Hová vigye hozzád, hol talál a posta,
Hogy elérjen téged ez az epistola.
Mindegy immár, mi rejt, milyen tájék dajkál,
Fehérgyarmat itten, vagy a messzi Bajkál
Partján a cintermed. Bárhol is tanyázol,
Belőled nekünk a tűz marad meg, Sándor.