Áll a régi ház még, szemén
ha kilátna, csak a Sédig,
ott rágja a tél a dombot:
ami él, az elenyészik.
Korai vendég az este.
Cserépkályha a sarokban.
A boldogság a parazsat
fújdogálja. Alig lobban.
Régen ülök az asztalnál.
Feledni kell, azért játszom,
szakadozott, zsíros paklim
kevergetem, összerázom,
kevergetem, kiterítem,
mert hát van mit elfeledni,
kis időre talán lehet
oly sok esztendőből semmi.
Fél évszázad mennyi mocska,
nem akartam s beleléptem,
fönt az égi üveggyöngyök
azt hazudták, ez az éden.
Kormos szárnyán milyen angyal
szállott alá a pokolra?
Hogyan bújt ki ágaival
az alvilág földi bokra?
Milyen ruletten pörgetted,
én Istenem, a hatalmat?
Szenny és genny és hullafoszlás,
vérfolyásos forradalmak,
hadi kuplék dallamai
ringatták a messzi frontot –
barna bakák, hadnagyocskák:
héjarágta kopár csontok,
aki él is béna, sánta
– ez kinek a lelkén szárad? –
botorkálnak mankón, vakon
vitézei komphazámnak,
hó fölöttük, jég alattuk,
zörgő testükön a férgek,
alig-ország épphogy-népe
borzad, amint hazaérnek.
Összeráztam, megkevertem,
sokszor tettem lapot lapra,
magam voltam, nem figyeltem
szeszködökre, kocsmazajra.
Mindig ugyanaz a kártya,
ugyanannyi számra, színre,
csak a helyük cserélgetik
az asztalra kiterítve.
Emberek, én kiabáltam,
addig, amíg megtehettem.
Belefáradtam a zajba,
kaput zárok. Semmi kedvem.
Későre jár, alig látok,
a tűz már hamuvá égett.
Elnyújtózom, hátha tudok
álmodni valami szépet.
Gacsályi József költő honlapja 