Mikor nehéz bortól
meglep a piktor álom
nyári lomb között szikrázó tanyádon,
volt-nemvolt időket festve újra,
és fejed a karodon asztalra borulna,
tarka foltokban lassan utolérnek
a fénytől rég nem látott képek.
Ekkor ráismersz rejtett életedre:
hideg sikátorban lépsz remegve,
a nedves házakat feszengve nézed,
az ablakok zsaluin hol vannak a rések,
belesni, a korhadt léceket kitörve sorra,
az elszelelt szellemnapokra
– ha lehet, semmit nem feledve –
e porruhás ködkísértetekre,
amelyek lengését agenda se mondta,
mert másképp minden másképpen lett volna.
Lehet a színhely
Előhegy, Prága, Párizs,
az álomban semmi sem banális,
a présházillat vagy a kötényes pincér
a kávéház teraszán, s megint él
a Károly-híd és a Kampa,
és Tolnán a jég behavazva,
s az évszakokból kijutván e parton
talál a halszagú alkony.
Folyó volt itt egykor, aztán holtág,
ahol kölyökidőd a nyarak balzsamozták,
s az Érsekkertben a platánfa árnya,
alatta nem vágytál, csupán a vágyra,
nem tudtad, mi miért van s mivégre
kerültek azok az illatok a szélbe.
Éltél volna sokáig szépségén hevülve,
de az ördög a crescendót elhegedülte.
Balra térsz.
Egy kopott saroknál
áll a meredély, ahol valaha voltál,
rajta omlás, áldozat meg ótvar,
s a lépcsősor mégis teli mítoszokkal.
Ismerős: közepén kopott, de fényes,
bakó visz ilyenen, mielőtt kivégez,
egyik csuklya mögött, a másik vasra verve:
két gyarló halandó összekeverve,
mindegy, ki kit követ, elöl ki lépked,
melyik él tovább néhány törpe évet,
ki kerül szemétre, s a kor majd kit magasztal,
melyikük a sátán öccse, s kiből készül angyal.
Vérrel farag hőst magának az ember,
márványbálványt, leöntve kegyszerekkel,
de a különbség alig néhány percnyi.
Kronosz telhetetlen, és őt nem lehet lenyelni.
Végül
kiérsz egy sosem látott térre,
beömlik a kihalt utcák hangtalan zenéje,
köveken hullámzik, belehal, mint néma tóba
a csönd irdatlan fortissimója.
Ekkor fölébredsz.
Nem tudod, vagy-e vagy csak voltál,
s nincs, amiből bármit kivonnál,
és mégis benned maradna,
csupán az álom elégett birodalma,
egy táj: egy kupac hamu, egyben,
és ezt őrizgetted egész életedben.
Borod is elfogy,
s erőd is, tölteni újra,
a napra se számíthatsz, egyetlen tanúdra,
mert elnyeli azt is a domb, az őskulissza,
s vele tűnik álmod minden korma, titka.
Gacsályi József költő honlapja 