Gacsályi József költő honlapja

Enyhe télen dombvidéken
elfogyott a nap az égen,
ködben álltam, fénymaszatban,
betakart a szürke paplan.

Szurdikon és át a berken
botorkálva hazamentem.
Leguggoltam, s összehúztam
parazsam a kályhazugban.

Most a kikeletet járom
kifeszített napsugáron,
nedves ágakon titokban
bomló rügyek szíve dobban,

a madarak fürge torka
párt keresve körbeszórja
s megemeli barna erdők
fátyolát, a tarka szellőt.

Amiket a fagy beásott
cinterembe, vadvirágok
hantjaikat résre tárva
emelkednek napvilágra,

alig látszik, de a legszebb:
lándzsás népe a füveknek,
ahol avar, ahol sár van,
hadat indít zöld ruhában.

Áll az idő, fut a patak,
amit őriz, hátramarad:
emlékezik minden perce
kavicsonként a mederre.

Tavasz jön és talán még egy.
Fönn a kék az legyen kékebb!
Örömét az ég is éppen
most leli a teremtésben.