Katedrálisban a Kisangyal ajka ovális
mint vérköre érköre
templomi zászlón dísz a gyász is
megszületésem ténye morális
megszületésem ténye morális!
(ANGYALOK ROMLÁSA)
az első fagy: a fák keresztet vetnek
hálálkodnak Istennek hogy nem zuhannak el
kezüket-lábukat törve
fejüket bezúzva
(FOLYÉKONY ÁBÉCÉSKÖNYV)
Már nem szólnak a tücskök, Mária,
jár üresen a koldusedény –
a mező húsát méreg rágta
teste nélkül tűnik elém
a napra cipelik terhüket
az árnyékból délben a hangyák –
letörölt holton éber a Kereszt
a sírásót szépen becsapták
a függönyt lassan kettéhúzzák
egy koponya s a MA meg a HOLNAP,
a vétkes a vértanúság
a jelenet él szavai szólnak
kövei fehér romoknak
(A KÁRHOZAT ÓRÁJA)
1
s az ágakat,
a fáknak megkövült nyomát
vegyétek le rólam, ordított,
hogy nevelhessem a rügyeket –
az angyalok szavát,
2
két könny közötti ösvényen hevert
várta hogy megeredjen minden szava
apránként lélegzett csupán
hogy örömüket ne hajtsa el
3
szemben a temetőben, amely a Hősöké,
az ifjúság tévedése kőbe vésve áll –
a vak, kinyújtva kezét
(AZ ANGYALOK SZAVA)
egyik csók kötött a zöldhöz
másik vitt a feketéhez
ágakban bújnak elő az évek
kacagva vagy sírva, oltván másik ágakat
más sebeket és mosolyt
s ahelyett hogy hancúroznának fönn
a perzselő sugárban
földbe folynak ők, tanulják, röggé lenni hogy lehet!
ha esik, akkor Isten eltakarja bűneim?
Csontjaim: a falu kiapadt kútjai
hősök temetője: tövisek részvétszava...
nincs már virág, hogy a kereszt karcait befödje:
a szemet te csukd le, könny!
(TÖVISEKBE OLTOTT RÉSZVÉT)
ó, gyilkos esztendők
mi juttat majd a vágóhídra el?
valami képtelenség? az imádság?
az ismétlődő iszony?
semmiképp a vers gyönyörűsége!
ó, gyilkos esztendők! alantas fenség!
nedves föveny – pirkadó nap
és a hullám – szerelem istene
kusza akár az álom
csupán a párzás utáni szó üvölt
a két gomb közötti tüskés hallgatásban
az ásó lapja elekad
a gyerekek lángoló kezükkel
cibálták tehetetlenül
nagysokára kikapartak a mélyből egy katonaköpenyt
épp egyikük apjának
összegyűrt halála volt
(MENEKÜLŐ TETTENÉRÉS A KÚTBAN)
ó, Philoktétész,
egyre marcangoltabb mibennünk a lélek
és a seb a szavak förtelmes bűzét önti szét
hol temetted el íjad? ki kérődzi vissza nyilaid?
Ronts az arénába és mentsd ki szerelmem
mekkora vérfürdőt indít el a visszhang...!
A hazugság veszett zsigerei szaggatva lengnek
vannak vétkek amelyek most születnek
és szégyenfoltjaim egyre részegebbek
(A VISZZHANG ERŐIBŐL NÉHÁNY)
fasorok holtak hamuhegyébe fúlnak
a sors lüktető hegét valaki bántja
és megfagy megint a könnye, arcára fagy
mint szikár mosolya, kit visznek halálba
a fa áll mely vétlen rám ütötte ágát
hordja a zúzmara geometriáját
(ZÚZMARAÜLTETVÉNY)
Múlik lelked didergése,
menj zúzmara, pihenj végre!
Azt a fejet az égbolton
szó uszályán magam tartom;
menj titok és pihenj végre,
túl sok árnyat tartsz föléje!
(VASÁRNAPI RÁCSOK)
Gacsályi József költő honlapja 