„A város a halandó szívnél, sajnos! gyorsabban változik.”
Charles Baudelaire
Túl sokat foglal el
a városból a testünk. Nagy a térfogatunk;
tűnt terek, táncol rajtuk a régi fény még.
Érzéssel töltekeznek,
akár a hiányzó végtagok
Szívében hordja a romokat a város.
Arra vágyik, hogy valaki megérintse a tájat
amelyre ő emlékezik csupán.
A páfrányfenyő sárga bokáin
pergamen fény pereg át;
abban a lakásban, ahol először értem
válladhoz a pulóvered alatt,
az az októberi délután amikor a kulcsot
a hűtőben, a tejet az asztalon hagytad.
Az udvar – a motel holdfényben állt –
ahol aludtunk a nyár legforróbb éjszakáin,
a fű hűvös harmatán.
Mögöttünk tehervonat zakatolt át a városon,
acéllobogó, sikító fal.
Most az üres óralap!
az lebeg az üveg mögött
az irodaházak toronyszobáiban
ahol hangjaink kísértenek.
Alig van ház, alig van élet
ennél erősebb alkotás
romokban is gyönyörű.
Ám mi azt imádtuk, azt az elhagyott kifőzdét:
repedeznek a kőlapok az üres kondérok alatt,
szemétté korhadtak a padlók;
a lépcsők a semmibe vezetnek; a magas szobákban
suhognak a fény poros kardjai.
Egy esőverte tér, ezüstre festi
a rozsdás tárgyakat amelyek – úgy tűnik – miattunk
megálltak ott.
A zárt szobákat csak a szél nyitogatja,
kormos és átható penészszag
árad. Egy hely
ahol sok volna lerombolni mindent
ami hátramaradt.
Gacsályi József költő honlapja 