És mikor kiereszti az ő juhait,
előttök megy; és a juhok követik
őt, mert ismerik az ő hangját.
Idegent pedig nem követnek,
hanem elfutnak attól: mert nem
ismerik az idegenek hangját.
(Ján 10, 4-5.)
És marad-e nyáj?
Kinek a göndör gyapjára
vigyázol majd, pásztor?
Vagy folytonos oltárfüstöt
lebegtet a távol?
Elegendő-é, hogy mély legyen
a belek ásott gödre,
ha a báránylélek ködbe szivárog
a csontkapun örökre?
A jászolra emlékezz, Uram,
ahogy szüleid mesélték:
meztelen köldöködre
lehelték a birkák a békét,
kis ökleid ráztad,
reszketett a térded,
megjelölten áldott lettél,
hogy életre ítéltek,
barmok szalmájára esett
ölnyi pásztorocska.
Ajtót nyitni jöttél,
az az Isten dolga.
S ha futna idegentől,
aki futna, ha merne,
de sivataghomokba
vére kicsepegne,
és mind a porózus csont
hegykupacban állna,
mikor a jó pásztor sem
némább mint a nyája,
s ha maga az õrzõ lesz
a bűnviselő bárány,
erei buzognak
a keresztre szállván,
zuhog a mennykő,
recseg a kárpit,
elfedi a mindenható
a saját csodáit.
És majd ha ismét a súlyos fa
jele lesz a vállán,
s megnyitja a Könyvet
a trónus mellett állván,
jelenjen meg, Istenem,
a barmok adta jászol,
orrlikaik gőzén
a hulló szalmasátor!
(Tudom, súlyos munka
emberré lenned,
akarj visszajönni!
Lesz, aki beenged.)
Gacsályi József költő honlapja 