Gacsályi József költő honlapja

Nem jön el az esti álom,
folt a Hold a láthatáron,
fellegekben andalog,
le se néz a görbe völgyre,
elveszett a Föld előle,
belakták a horhosok.

Öntözetlen, száraz ágon
ül egy árny, az ifjúságom.
A fa lombja elfogyott,
alig áll a könnyű löszben,
gyökereit összetörten
zörgetik a zord napok.

Ahogy töppednek a sejtek,
mennyi mindent elfelejtek!
Egyre többet hallgatok.
Elégett a nyár fölöttem,
hangot keresek a csöndben,
kinyitom az ablakot.

Szótalanság dallamától
szemem lassan összezárul,
és én mégsem alhatok,
mert a képek összecsúsznak,
s előbújnak új meg újabb
eltemetett farkasok.

Szárnyukon a denevérek
elsuhannak, visszatérnek:
sovány, sötét angyalok.
Ők a maguk vándorútját
bejárják, de azt se tudják,
vagyok-e vagy nem vagyok.

Jönnek évek, összeérnek,
s akik itten élnek, éltek,
porra por a sok halott.
Mik a romlást visszavernék,
nem születhet annyi emlék.
Lassan én is elfogyok.

Az az Éden, ami látszik
alfától az ómegáig,
az a létem, az vagyok,
az utána s az előtte
rámarad a teremtőre,
és e csönd, e csönd ragyog.