Arra megyünk, hol a völgy ki-kibukkan, mert az akácok
hagyják látni a távoli, domb koszorúzta mezőket.
Nézd csak, a fényes július izzik a földeken, itt még
érik a búza, a rozs, de az árpát már learatták,
s messzire szerte gurultak a szalmatekercsek a tarlón.
Nagy szemeikkel fölfele néznek a Napra a napra-
forgók, s ezt az aranytengert a sötétszínű szőlők
átölelik hűvös szeretettel. Fönn a magasban
villanypóznán gólyacsalád tesz-vesz, komoly útra
készül a fészkén. Héja a fán ül, lesve a prédát.
Látod, e táj mostan szép, benne a múlt is a mában,
benne a holnap, s mind, ami van, volt és a jövő is:
élet a búzában, meg a rozsban, s bennük a tarló.
Hordja e nyár a tavaszt, ám még viselős a jövővel.
Átsuhanóban egy őzbak megkoronázta e percet:
– CARPE DIEM! Ragyogása üzent, és már eliramlott.
Gacsályi József költő honlapja 