A Don mellől hazatért apám emlékére
Hová szökhetnék? Magamból merre?
Fehér csuklyás kísértetévek,
Korotojak hólepelredői
csapkodva kísérnek.
Látom: a fagyban, támolygó seregben
lábal hazafelé apám
– sehol a vacsoracsillag,
csontkéz kopog a bordák ajtaján –,
nyelvesincs ólomharang az ég,
hullanak a pelyhek meg a bakák,
ravatali gyertyatartók:
ágig hóban fuldokolnak a fák,
fehér asztalon kiterítve
a halottak magasba néznek:
lesik, hol szakadt ki mellükből,
és merre suhan a lélek.
Akik megmaradtak, lépnek,
hullanak, esnek, már alig vannak,
s már alig van talpuk is,
szemük jégvirágos ablak,
minden lábemelés félhalál,
de minden mozdulat
moccanó remény is,
hogy hátra marad a holt vidék,
mert csakazért, mert mégis,
s ha lépésenként vérzik el az idő,
és egyre kurtább lesz a holnap,
a hazafelé biztos ott van,
hol a fagy kristályai elmaradoznak.
Végül kaput nyit az érkező,
és nézi a fiához térő, tékozló házat:
egy udvar, egy tornác, egy ajtó;
rozsdás időkből roskatag vázak.
Sokszor készült halni vándoruk,
de örülni nem tudott, hogy téved,
holtig hordta az összes
rászakadt kísértetvidéket.
Így lett, hogy lettem én, s hordom én is,
és nincsen út magamból merre:
suhognak a leples évek,
ha hó zúg a szélben éjjelente,
megtalál a fény, amit a
csapkodó redőkön látok.
Ha teheted, Uram – s miért ne –,
váltsd meg újra a világot!
Gacsályi József költő honlapja 