Nyár agóniája: fönn a Nap henyél.
Gerlék a fészkükön, alig tollasan.
Gyík vedlik a kövön, a hernyó kövér,
a levélnek tépett, rezes fodra van.
Ráncos a lomb, ám az ág nem ejti még,
minden élő rágja, amit épp talál.
A fű között peng egy zöld üvegcserép:
záró strófát pendít a kopott sugár.
Hány éve járom a limest, nem tudom,
Alisca és Alta Ripa útjait,
kétségek köveit félve rugdosom,
imát mormolok, még összetart a hit.
Változik a hang a Palatinuson,
ahogy kiszagolják messzi jóspapok,
Nyugaton a füst most bűzlik, úgy tudom,
dadognak valamit, s én csak hallgatok.
Áldozati barmok belének színe
mit súg? A hírnök azt mond, amit akar,
míg az Isterig ér, ilyen messzire,
abból annyit értünk, milyen volt tavaly.
Érzem, ami jön, de nem látok belé,
zuhanunk, fülünkben zihál az idő.
Hull a Föld velünk a mittudom felé:
egyetlen planétánk nagy parittyakő.
Gacsályi József költő honlapja 